Írtam már erről, de muszáj még, mert a felelősség kérdése a kommunikációban nagyon fontos, a GDPR-tól függetlenül is. És azért is, mert jó példa arra, mennyire reziliensnek kell lennünk, alkalmazkodni a világ változásaihoz, jelen esetben a digitális térben gyorsan fejlődő kommunikációhoz. No meg az adományozók figyelmét is fel kell hívjuk...
Nem erről akartam most írni, de annyira felkavart Lázár János kihangosított véleménye a cigányokról, hogy nem tudok nem írni ezzel kapcsolatban. És teszem ezt úgy, hogy a munkánkban jó ideje áthelyeztük a fókuszt, és generációs szegényként beszélünk a szegregátumokban élő, zömében roma családokról, akiknek szeretnénk másfajta, jobb életesélyeket...
Sokakat, engem is felháborított Pintér Sándor kijelentése a kórházban maradt csecsemőkkel kapcsolatban, mikor egy riporter rákérdezett, hogy mi a helyzet a több mint 300 babával. A cinikus válasz így hangzott: “Nem mi szültük őket, és nem mi hagytuk...
Sokszor írom, mondom, hogy az intézményrendszer ügy-kezelő fókusszal működik, nem törődve az okokkal, amelyek azonban folyamatosan újratermelik az ügyeket. Mi, az Igazgyöngyben az okokra fókuszálunk, ami mögött egy sor olyan probléma húzódik, amire hatni kell valamilyen módon, sokáig, összehangoltan, hogy változzon a helyzet, és életstratégia-váltás következhessen...
Aki dolgozik a társadalmi leszakadásban élőkkel, az érteni fogja, miről beszélek… Persze mindig remélem, hogy más is. Folyton próbálom megértetni az okokat, amelyek egy-egy jelenség mögött vannak. Meg persze előtte megérteni is, ami sokszor nekem sem egyszerű. Mert nehéz ez, még akkor is, ha az ember nagyon empatikus. Nehezen lehet feldolgozni ugyanis, ha dolgozik valamiért, hisz benne, aztán kiderül, hogy nem volt eredménye, és értéktelenül pattan le azokról, akikért az egészet összehozta.
De mindenből tanulunk, és igyekszünk másképp megközelíteni a problémát. Mert egyszer csak találunk valami megoldást… olyan nincs, hogy nem.
Amikor az ember kirándulni, táborozni visz gyerekeket, akkor az első, a legfontosabb, hogy legyen olyan bizalmi légkör, amiben a szülők nyugodtan elengedik velünk őket. Hogy tudják, rendben lesz minden, vigyázunk rájuk, nyugodtan ránk bízhatják. Ma már ez nem gond, de az elején nem volt egyszerű.
A gyorsan változó világ kihívások elé állítja az iskolákat. Érezzük mindannyian, hogy valami megváltozott, egyre nehezebb lekötni a gyerekek figyelmét, de nem igazán találjuk meg a megfelelő módszert a gyerekek motiválására.
A rendszerek lassan változnak. Az iskolarendszer is. Van, amitől nem is tudunk megszabadulni, mert az új szemlélet beépülésére nem elég egy kormányzati ciklus, márpedig az új kormány első intézkedései közé tartozott többnyire, hogy törölte azokat a fejlesztéseket, melyeket az előttük levő elindított. Most ugyan két ciklust egyben élünk meg, de itt a leginkább a kerék visszaforgatása jellemző, nem pedig a világhoz igazodó változások támogatása.
A péntekre szervezett eseményre a kis faluban nem először került sor. Volt már közösségi, lakossági kezdeményezésre is szemétszedés a településen belül, és szerveztünk már a zsáktelepülésről kivezető (és egyben bevezető) út két oldalán is ilyet, több illegális szemétlerakót is felszámolva. Ezeket feltehetően a szomszédos kisvárosból hozták ki ide, mint félreeső helyre azok, akik ezt vélik megoldásnak a fölösleges szemét elhelyezésére. Volt, hogy a kidobott szemetet be lehetett azonosítani is, mert véletlenül a postai levelezésből is kerültek bele dolgok, de a szemét így is maradt. Most is voltak lerakva üvegek, rossz szőnyegek, autógumi, de a mennyiség szerencsére töredéke volt a korábbinak.
Az út melletti eldobott fém és műanyagflakonok, zacskók száma is kevesebb, és talán az 50 Ft-os visszaváltási ár tovább csökkenti majd, de még mindig vannak, akik a kocsiból csak úgy kidobják menet közben az ablakon a kiürült tartókat. Furcsa volt felfedezni azt is, hogy a kivezető oldalon jóval kevesebb volt, mint a bevezetőn. Jelzi ezt, hogy bevásárlás után hazafele kerül ki a legtöbb….ami nyilván azt jelzi, hogy a lakosság körében találhatnánk a szemetelőket. De majd alakul ez is. A környezettudatosság kialakítása ugyanolyan kihívás, mint az egészségtudatosságé, vagy a pénzügyié. Dolgozni kell rajta, közösségi összefogással.
Sokan írnak nekem, megerősítve, vagy csak megosztva velem a gondolataikat, sokszor tipródásukat, velem, aki legalább annyit tipródom mindenen, mint ők. Nyilván azért írnak, mert azonos értékrend kapcsol össze bennünket, gyakran azonos kor is, de nem feltétlenül ez a meghatározó. Pedagógusok, szociális munkások gyakran írnak, de nem szakmabeliek is, hiszen sokukkal ugyanazt az életet éljük, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, és ugyanúgy nem tudjuk, mit lehetne tenni, hogy változzon a helyzet.
Nemrég kaptam egy üzenetet egy pedagógustól, akinek egy mondata azóta is foglalkoztat. A történet tipikus, a politikai meggyőződés és kétkedés ütközése a tantestületen belül… és az alulmaradás keserű érzése. A mondata pedig ez volt: “Öreg vagyok és gyáva”.
Az életkorunkról nyilván nem tehetünk… bár a mozgásteret meglehetősen leszűkíti, ha valaki mondjuk a nyugdíj előtti öt évben van. Szakmai vonalon talán még menne, a pedagógushiány miatt, de arra is sok példát láttunk már, hogy zárul be a kapu akkor is, ha üres álláshely van, azok előtt, akik kritikusak a rendszerrel, és ennek nyilvánosan is hangot adnak. Bélyeg lesz rajtuk, és ezzel nem sok esélyük van. Furcsa ezt látni a másik oldalról is, akár a kormányhű vonalon, akár az egyházin. Ott nincs olyan bűn, ami miatt kivetné magából a rendszer, többnyire védettséget élveznek, és legfeljebb egy áthelyezés a következmény, de sok esetben még “felfele buknak”.
Pár napig aggódva figyeltük a híreket, tényleg eltűnt-e egy ember a kis faluban, ahol dolgozunk. Ahol persze mindenki ismer mindenkit, és semmi sem tud titokban maradni pár napnál tovább.
Eltűnt már máskor is, néha hónapokra is, mióta itt dolgozunk, de akkor volt némi sejtésünk, hogy hol van, és egyáltalán, tudtunk arról, hogy készül a fiaihoz. De most ez nem tűnt valószínűnek, mert nincs kihez mennie, legalábbis tudomásunk szerint.
Mára már kiderült, hogy megvan, a faluban bujkál, talán valami vitás ügye is volt, talán meg is verték, de egyelőre nem látjuk tisztán, mi történt, sem mi, sem a rendőrség. Mikor előkerült, nem volt partner a probléma tisztázásban, inkább megint sietve elvonult, miközben láthatóan legyengült, és a verés nyomait is magán viseli. Elzárkózott és megint a rejtőzködést választotta.
A problémahalmaz, melyekben a generációs szegénységben a családok élnek, iszonyúan nagy. Küzdünk ezzel, stratégiaszerűen, minden elemében, folyamatosan. Vannak sikerek, elmozdulások, visszarendeződések, aztán újra pozitív változások. Zömében ilyenek. Többnyire haladunk.
És vannak, ahol a változás minimális, a visszarendeződés túl gyakori, és az ember úgy érzi, nem talál tartósan fogást a helyzeteken, kudarc, kudarc hátán. Miközben ezekben a családokban is gyerekek vannak, akiknek az életét egyszerűen nem bírjuk más vágányra állítani, mint a szüleiké.
Tudom, mikor erről beszélek, mindig azzal vigasztalnak, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. El kell engedni azokat, akiken nem lehet segíteni. “Ti megpróbáltátok, ha náluk nincs hajlandóság, nem lehet a végtelenségig próbálkozni. Azokra kell fordítani az energiát, akikben ott a szándék a változásra, akikkel sikerül partneri viszonyt kialakítani.”- hallom gyakran.
Ha ez ilyen egyszerű lenne…. Talán még menne is, ha felnőttekről lenne csak szó. De a gyerekek miatt nagyon nehéz azt mondani: feladom, elengedem ezt a családot. Belehal a lelkünk minden kiemelésbe, kórházban maradó újszülött helyzetébe, miközben pontosan tudjuk, jobb helyen vannak ott, mint a családban.
