Sokszor lepődik meg az ember, hogy egy-egy normálisnak tűnő feladat megoldása mennyire tükrözi a társadalmi egyenlőtlenségeket. Elgondolkodtató, főleg, ha az ember utánamegy az órán tapasztaltaknak.
Volt már, hogy a fantáziafejlesztő feladatnál, „Rajzoljunk az álmainkról!”, a gyerek megkérdezte: ennivalóról is lehet álmodni?
És azt rajzolta. Szalámit, banánt, csirkecombot, kiflit.
Az elmúlt órámon Noé bárkájáról rajzoltam, kicsikkel. Elmeséltem, hogyan gyűjtötte össze az állatokat, mindegyikből egy-egy párat. És megkérdeztem, szerintük milyen állatfajt kellett volna otthagynia Noénak, hogy ne maradjanak meg az özönvíz után.
Elgondolkodtató válaszokat kaptam:
Azon a településen, abban az osztályban, ahol jó körülmények között élő gyerekek vannak, kis gondolkodás után megegyeztek abban, hogy azokat az állatokat nem kellett volna felvinnie a hajóra, amelyek vérengzőek: pl. az oroszlánt, a cápát. Gondolom, ebben benne van a tévé műsorainak üzenete is, a veszedelmes állatokról….
A másik településen, ahol a csoportban szinte kivétel nélkül halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeim vannak, nem gondolkodtak soká, kórusban kiabálták: a patkányt, a csótányt és a tetűt. Azokat ott kellett volna hagynia.
Tudom, hogy ők miért ezeket az élőlényeket választották. Mert ezek megkeserítik a mindennapjaikat.
A fejtetűvel pl. folyamatosan küzdünk. A visszafertőződés állandó.
Amikor kopaszra nyírt fejjel látok fiúkat, már tudom, miért. Végső megoldás ez, bár kétségtelenül sikeres. Ilyenkor a fejükre húzott kapucniban, vagy sapkában vannak, persze a többiek csúfolódnak…. A lányoknál nehezebb. A hosszabb hajat állandóan ellenőrizni kell.
Elég egy-két család, ahol feladják a küzdelmet, és mindenkiben előbb-utóbb ott a fejtetű. Próbáltam az ellátó rendszeren keresztül segíteni: nem ment. Nekik a jelzés a dolguk. Most, ha tudok szerezni fejtetűirtót, szétosztom, és amíg tart, használják.
Ha elfogy, kezdődik minden elölről.
Már látom a kommenteket: miért nem takarítanak, na ugye, bezzeg a régiek, akiknél szintén nem volt mosógép, shampoon, és mégis…
De az igazság az, hogy ahogy a mindennapjaik kilátástalanságát nézem, érzékelem azt a pontot, amikor már ez sem lesz olyan fontos nekik…. És nagyon nehéz ezt visszafordítani. Hogy újra fontos legyen.
