Sokan hihetik azt, hogy az adományosztás mindenkinek jó, annak is, aki adja, meg annak is, aki kapja. Pedig nem mindig ilyen egyszerű a képlet. Az ember a legnagyobb jóindulattal próbálja, sok-sok munkával, aztán mégis balul sül el. Mert elfogadni is meg kell tanulni.
Az asszony már többször nekem állt, követelőzve, felelősségre vonva, hogy is van ez az adományosztás. Mert szerinte ők nem kapnak eleget. Nekik több jár.
De tudom, az utcában vannak nehezebben élők is, az ő két nagy gyerekén rendes a cipő, kabát, a ház is viszonylag jó állapotban van. Ám ez őt nem érdekli, megy, összehasonlít, összemér, és veszekszik.
Ott, és akkor is, amikor a legkevésbé kellene, a karácsonyi ünnepségen.
Minden gyereknek sikerül ajándékot szerezni. Sok munka van mögötte, 85 kiskorú ül a karácsonyfa körül. Az ajándékokat előre, szépen becsomagoljuk, csoportosítjuk, korosztály szerint. Aztán gyertyagyújtás, éneklés, ajándékozás, öröm. Majdnem mindenkinek.
Az asszonynak nem. Karba font kézzel ül az első sorban. Nem mosolyog, nem örül. A 14 éves lánya egy sakk-készletet kap, és egy kedves plüssfigurát. Rögtön kibontja, és már kiabál is. Hogy ez fiús ajándék. Más biztos jobbat kapott. Odamegyek, próbálom megnyugtatni. Már egész jól megy ez nekem, nyugodt maradok, nem veszem fel a kesztyűt, akármit kiabál rám. Magyarázom, hogy ez pont egy ilyen idős gyereknek való játék. És, hogy a magyar sakknagymester is lány. Azt is, hogy sokba kerül egy ilyen. Nem érti. Nem néz a szemembe, csak ordít. Hogy látott, egy órával ezelőtt is, az utcában, máshova vittem cuccokat, hozzá nem. Mondom, hogy most 6 éves kor alattiaknak vittem bugyikat, zoknikat, az ő gyerekei már nagyobbak. Többen körülvesznek, leginkább csak nézik, de van, aki beleszól, segíteni próbál, győzködi.
A lány az anyja mellett áll. Éretlenül vihog, nem tudja, mit csináljon. Kínos az anyja ordibálása, már-már szégyelli is, meg jó is, hogy őt védi, neki akar többet szerezni.
Aztán elhangzik a szokásos mondat: „Ha nem kapunk többet, jobbat, nem fogom engedni a foglalkozásokra.”
Jó, rendben – válaszolom indulat nélkül. – Velem nem fog kiszúrni, van másik helyette, csak magával, meg a gyerekkel. Ne engedje többet.
Ez hat. Nem ezt a választ várta.
Fogja a holmikat, és a gyerekkel együtt, köszönés nélkül elmegy.
Ám tudom, hogy a legközelebbi foglakozáson ott lesz a lánya is, mintha mi sem történt volna.
Tényleg. Tulajdonképpen nem történt semmi.
Csak részt vettem egy szokásos párbeszédben, amiben már előre tudom, melyik mondat után mi következik. És nem adom fel, hanem reménykedem, hogy egyre kevesebb mondat lesz majd benne legközelebb.
