A kedd-szerdai Civil Sugárút rendezvényének keretében tartottam egy rövid előadást, a sok sebből vérző oktatási rendszerünk egyik sebéről, a szegregációról. Feltettem a facebookra a szöveget, de többen jelezték, hogy linket szeretnének, mert a tovább-osztásra így jobb lehetőség nyílik. Felteszem hát ide is, a blogba.
Akik érintett pedagógusok, és szegregált iskolában tanítanak, nekik biztosan megerősítő lesz olvasni. De akik nem, azoknak is elgondolkodtató lehet. De legjobban azt szeretném, ha mindenki úgy olvasná, hogy közben a jövőre gondol. És ne arra, hogy éppen most neki mi a jó. A rossz dolgok gyakran azért történnek meg, mert későn gondoljuk azt, hogy ebből rossz sülhet ki. Utólag mindig világosabban látszik minden. De akkor már késő. Visszarendezni mindent sokkal nehezebb.
Érdekes dologról fogok most írni, arról, hogy én milyen dolgokat kapok azoktól, akikért dolgozunk… Talán első olvasatra abszurdnak tűnik: ajándékozás a szegénység elleni munkában? Furcsa, de fontos a kapcsolatépítésben.
Nyilván ebben a munkában az a szerepünk, hogy mi adunk. Dolgokat is, de tanácsot, lelki megerősítést is. No meg munkát, közösségi élményt, önbecsülést, tudást, segítséget, jövőképet, jogorvoslatot, mindent, amire szükség lehet. Közben persze tanulunk mi is, érteni őket, az okokat, az összefüggéseket, a miérteket. Tehát tudást kapunk...és minket is építő visszajelzéseket. No persze nem mindig, sok a romboló is, de nem ezekre fókuszálunk.
Természetes, hogy kialakul köztünk egy kölcsönösség, egy viszony, amire aztán további bizalmi elemek épülhetnek. Ebben mindenki az egyénisége szerint kapcsolódik, ki barátibb viszonyban, ki távolságtartóbban. Amire törekszünk mindig, az a kölcsönösen elvárt tisztelet. Erre igyekszünk mintát adni, kommunikációban, mindenben.
Mióta próbálom értelmezni ezt az egész dolgot, amit társadalmi leszakadásnak nevezünk, azóta erősödik bennem a megtapasztalás, hogy a rendszeren belül nem hangosodnak ki a problémák megfelelően. Sokat figyeltem, melyek azok a tényezők, amelyek blokkolják ezt, mi az, ami miatt a rendszer működésében kódolva van a hibák elkendőzése.
A társadalmi leszakadás problémaköre ennek a vizsgálódásnak tökéletes terepe. Minden területen, az oktatáson át a gyermekvédelemig, a szociális ágazattól a foglalkoztatásig, vagy az egészségügyig.
Olyan érdekes ennek a munkának az érzelmi vetülete. Nemcsak ránk nézve, hanem azokra nézve is, akiken segíteni szeretnénk.
Írtam már többször arról hogy milyen nehéz a paternalista viszonyt partnerivé alakítani egy olyan társadalmi csoportban, ahol generációk óta ez működik, ez öröklődik át. És azt is látom, hogy errefelé megyünk nemcsak a társadalmi leszakadásban érintetteknél, a cél az, hogy tudja mindenki, hol a helye, és ne várjon el mást, mint amire társadalmi pozíciója predesztinálja.
A tudás, hatalom. Régi mondás, de azt is látni, hogy a hatalomhoz gyakran nem kell tudás. Egyre inkább érzek egy torzulást a pozíciókban, vagyis, hogy a tudásnál előbbre való pl. a lojalitás a feljebb valókhoz, és félelmetes látni ebben a viszonyulások változását. Néha már félek belegondolni, mi lesz ennek a vége.
1999 óta működünk az Igazgyöngyben, az első tíz évben inkább csak az oktatásra fókuszálva, majd hamar esélyteremtő modellé bővítve a munkánkat. Sok-sok próbálkozás és ezzel együtt rengeteg tapasztalat gyűlt már össze nálunk, a terepen dolgozva kicsit minden másképp alakul, mint elméletben.
A terep ugyanis olyan mélységeit mutatja meg a társadalmi leszakadásnak, ami csak itt látható. És amiben nagyon óvatosan kell mozogni. Nem lehet siettetni sem, nem lehet erőszakosan nyomni sem, de nem lehet elfogadva kiszolgálni sem a működését. Nagyon nehéz az embernek a saját etikai elveit megtartani, ugyanakkor az ettől gyökresen másképp működőt megérteni, elfogadni, sőt, segítséget adni neki, ha eljutott a változtatni akarásban egy szintig.
Furcsa egy munka ez. Az örömben is mindig ott van a keserűség. A mosoly mögött is ott van a kérdés: miért van erre szükség, miért kell ennek így történnie?
Szóval lehetne mosolyogni, jót teszel, visszacsatolást kapsz, öröm adni, megoldani…. mégis fáj. Mert érzi az ember, hogy méltatlan a helyzet, nem így a normális. Nem így kellene.
Hozzám bújik a kicsi az iskolában, belefúrja a fejét a pulcsimba, olyan közel, ahogy csak bírja, hallom, amint hosszasan szívja be a levegőt, látom, ahogy lehunyja a szemét, közben szorítja a derekam, majd mosolyogva felnéz: neked mindig olyan jó szagod van….
Sokszor mondtam már, hogy szerintem a legtöbb gyerek, aki generációs szegénységben él, traumatizált. Maga a lakhatási szegénység önmagában is előidézi ezt, és akkor még nem beszéltem azokról az átörökített hatásokról, amelyek a családon belüli erőviszonyokban, kommunikációban, szokásokban, viszonyulásokban érik a gyerekeket. A szegénység és annak összes hozadéka kiszámíthatatlanná teszi a gyerekek életét. A bizonytalanság beépül a kis lelkekbe, és meghatározza a működésüket a közösségben, a tanulásukat az iskolában, olyan mentális sérüléseket okozva, ami képes szervi tüneteket is kiváltani.
rsze a traumatizálódás szintje más és más. Mint ahogy az is, melyik gyerek milyen reakciókat produkál. Nagy kihívás, hogy tudunk-e és ha igen, hogyan, hatni rájuk?
Sokan hiszik, hogy a feltételek biztosítása elég, és mindenki él majd a lehetőséggel, hogy kitörjön a nyomorúságból. Sokan hiszik azt is, hogy az intézményrendszernek vannak ilyen funkciói, esélyt adó szerepe, és ez elég, ettől kezdve személyes döntés kérdése minden. De akkor miért nem változik semmi? Miért nem csökken a szegénység? Miért élnek családok, tömegesen, generációk óta szegénységben?
Nyilván azért, mert vannak más tényezők is a történetben, melyeket nem kezel senki, pedig erősebbek, mindennél…
Egy civil szervezeti munkát, ami ilyen sokrétű, mint amit az Igazgyöngy végez, fontos beágyazni a társadalmi közegbe. Mert meggyőződésünk, hogy csak így lehet változást hozó hatást elérni, ha nem „civil zárványt” építünk, hanem ügy-képviseleti szemlélettel, közösen keressük a megoldást az erre hivatott...
Civil szervezetként, az állam mellett, a társadalmi leszakadás problémájában dolgozni különös kihívás. Ami talán a legfontosabb benne (bár sok szervezet nem ezt az utat választja), annak a hatásrendszernek a megértése és befolyásolása, ami egy irányba viszi a folyamatokat. Abba az irányba, ami kivezethet az átörökített nyomorúság mélységéből.
Mert nem elég pusztán a gyerekkel foglalkozni, hiszen ott van mellette a család, a szülők, nagyszülők generációja, ami más üzenetekkel befolyásolja a gyereket, mint amit az iskolában hall. Az, hogy a tudás érték, és biztos pont lehet egy másfajta életstratégia felépítésében, azt a család itt a legtöbb esetben nem erősíti meg. Mondatok szintjén persze igen, “mondom én is, hogy tanuljon, menjen iskolába, stb.” de ez nem valós hatás. Mert ennél sokkal erősebb lesz a következő lépésnél a “hát mit csináljak vele, nem üthetem agyon…én is megbuktam, mégis itt vagyok, stb.”. Ez épül be, ez a minta, és nem csak a tanuláshoz való viszonyulásban.
