Azt mondták, emlékszem, azért (is) kell az oktatás átszervezése, hogy egyforma legyen a színvonal. Hogy ne legyenek az országban, akik alacsonyabb szintű oktatást kapnak. Hogy kiegyenlítsék végre az esélyeket.
Az egész azért jutott az eszembe, mert a héten osztálykirándulást szerveztek az egyik suliban, és (szokásos kép) több gyereknek a szülei nem bírták befizetni az ezrest. Szerencsére tudtunk segíteni. De csak itt. És az az érzésem, ez a probléma nemcsak nálunk létező. A gyerekek egy jó része továbbra sem tud „fizetős” programokhoz kapcsolódni, és erre továbbra sincs forrás az iskolákban.
Szóval, próbálom nézni, keresni, mi változott. Sokfelé megfordulok mostanában, keresem, hogy mi lett jobb, magasabb szintű, ott, ahonnan van hová emelni lécet. Hogy nőtt-e a lehetőségek száma azokban az iskolákban, ahol magas a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya? Azokban, amelyekben szegregátumokban élő gyerekeket tanítanak.
Nem tűnik úgy, hogy a központosítás kedvezőbb oktatási környezetet, hatásokat teremtett volna számukra. Bár az általános iskolákban kisebb-nagyobb csúszással megvolt, de volt középiskola, ahol még októberben sem volt tankönyve minden gyerekeknek. A pedagógusok szemlélete, módszertana nem változott. Mitől is változott volna? Akik eddig sem voltak, most sem váltak odafordulóbbakká, szociálisan érzékenyebbé, a probléma megoldásába energiát fektetőbbekké. A 32 órás benntartózkodás megvan, persze, de a felsősök nagy része nem marad bent délutánra, vitte mindenki a szülői kérelmet, hiszen a gyerekek nem akarnak bent maradni délutánra, nincs vonzó dolog, ami miatt ezt választanák. Kényszerítő szabályokat erre, ami ne sértené az alapvető jogokat, (még) nem sikerült kitalálni.
A felszabaduló időben a tanárok bent vannak, de nem készítenek szemléltető eszközöket, hogy sikeresebb legyen az oktatásuk, igaz, erre nincs is forrás, és nem böngésznek feladatlapok után sem az interneten. Minden megy tovább, mint régen. Ezekben az iskolákban nem hozott az új rend új lehetőségeket, szakköröket, sem új tehetséggondozási, vagy felzárkóztatási formákat, csupán a pedagógusok kötelező jelenléte az, ami biztosan megvan. Tényleges feladat és ehhez büdzsé nincs, csak a megnövekedett adminisztráció.
És nem lett nagyobb a magyarságtudat sem, ezekben az iskolákban, az elszegényedő vidékeken senki sem akar lovaglási lehetőséget biztosítani a cigánygyerekeknek, nem tanítanak íjászatot sem, és éppen annyit tudnak az elcsatolt területeken élő magyarokról, mint jó pár éve, többnyire semmit. A szegregátumokban nehéz beemeltetni a nemzeti összetartozást, tekintettel arra, hogy nem nagyon érti, aki nem utazik sosem, mit jelent igazából a másutt élés, az anyanemzethez tartozás felemelő vágya. A cigány identitás meg most nem kiemelt feladat, erre nem fókuszál senki.
A kötelező hittan és erkölcstan hatását sem érezni. A gyerekek épp olyan viselkedésformákat hoznak be, mint eddig, nem kevesebb az iskolai lopás, verekedés, és a szülők is gyakran mennek be ilyenkor „igazságot tenni”. Ezen nem változtat az sem, hogy van-e iskolarendőr, vagy sem. Az ötödikesektől felfele, sőt néhol már a kisebbek is, kilógnak cigizni. Nemzeti dohánybolt ide, vagy oda, mindig van, akinél lapul a zsebben pár szál.
Maradt mindenki eszköztelen ezekkel a problémákkal szemben. Éppúgy, mint eddig. Maradt a szegénység is. Hiába lett mindennapos testnevelés, tornacipő, tréningruha, nem lett több. A középiskolások továbbra sem tudják befizetni az ebédet, és a teljesítményüket ez, a hetedik-nyolcadik órán erősen meghatározza.
Ja, hogy türelmetlen vagyok? Igen, kérem szépen. Nagyon. Mert a nyomor újratermelése változatlanul tovább folyik. Újabb évfolyamok mennek majd ki, változás nélkül. Sőt, dühös is vagyok. Mert míg ezen töprengek, egyik szegregátumból a másikba utazva, hallgatom a Kossuth-on a 180 percet. Meggyőző hangon beszél a miniszterelnök arról, hogy minden rendben. Minden hihetetlenül rendben van. Furcsa érzés kerít hatalmába, mert közben egy darabig számolom a falvakon áthaladva az út mellett a közmunkások álldogáló csoportjait, visszafele, három óra múlva már csak egyet látok, ugyanaz a nyolc ember ugyanazon levélkupac mellett támaszkodik a gereblyére, a többi már nyilván máshol növeli a statisztikában a foglalkoztatottak számát, és vonódik vissza egyre fejlődő önbecsüléssel a munka világába.
Egy mondatával azért egyet értek. Miközben hosszasan méltatja a kormányt segítő szakértők munkáját a csodás sikerek mögött, ezt mondja: „A szakértő, az szakértő, az élet, meg az élet.”
Igen. Azt hiszem, pont ez a bajom.
