Ezt a blogot most nem lehet kommentelni. Amikor így állapodtunk meg az fn-nel, azt hittem, csak átmeneti állapot lesz.
De nem tudom, mikor lehetne ezt visszaállítani. A blog népszerű, sokan olvassák, és sokan megosztják, vagy részleteket tesznek fel belőle más oldalakra. Ott pedig vannak kommentek. Néha beleolvasok. Nem mazochizmusból, csak azért, hogy érzékeljek valamit a változásból. És azt hiszem, a helyzet nemhogy javulna, de romlik.
Félelmetes, gyűlölködő, vádló beírások olvashatók sorra. Izzó gyűlölet, egymás lealázása, a néha próbálkozó pozitív, vagy csitító kommentelők porba tiprása a jellemző. Aztán a végén, mikor már kevesebb az írás, mert jön más, újabb, amit lehet köpködni, akkor valami nagy egységesség, összefogás-hangulat jön át, na ugye, sikerült, mi voltunk az erősebbek, elhallgatott, kussolt végre az is, aki próbálta másképp láttatni a dolgokat. Ez a nagy egyetértés pedig csak fokozza a félelmemet.
Mint most is. Az iskolakezdéssel kapcsolatos blogbeírásomra más civil szervezetek, csoportosulások, baráti társaságok is reagáltak. Megértették, megérezték a problémát, és mellénk álltak. Gyűjtésbe kezdtek, felhívásokat tettek közzé az oldalukon. Amiket lehet kommentelni. Hát véleményezik is, buzgón cigányozva, ja, persze zsidózva is, mert a kettő elválaszthatatlan, a negatív tapasztaltok sorával. Ami persze van. Nem ezt akarom megkérdőjelezni.
Inkább azzal van bajom, hogy csak ez van. Nyilván, mert csak ezt akarják látni.. Most, az ösztöndíjprogramunk kapcsán átnéztem egy faluban a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek év végi tanulmányi eredményeit. Az első öt gyerek (mind cigány) tanulmányi eredménye mind fölötte van a négyesnek, a legjobb 4,8. Pedig ők is nyomorban élnek. És ők is cigányok. És nekik sincs elég füzetre, tolltartóra, táskára. Persze a kommentelők szerint őket sem kell segíteni. Még a használt tolltartóval sem. Semmivel sem. Mert „oda” tartoznak. Szerintük inkább el kellene taposni őket.
Egy éve kb. annak, hogy egy szervezet egy gyűjtőakcióhoz fotókat kért tőlem. Pironkodva mondták: ha kérhetik, ne cigánygyerek legyen a képen. Mert a leendő támogatónak ez kikötése volt. Világosan kinyilvánította, hogy cigánynak nem ad.
Nem tudom, hogy lehetne megértetni, hogy ez nem jó irány. Hogy a szegénységben benne van ma már a nem cigány is. És a cigánnyal is kezdeni kellene valamit, mert ugyanabban az országban élünk. Hogy dolgozni kellene az összefogáson, nem szítani állandóan a széthúzást. Nem gyűlölködve általánosítani, hanem megoldást keresni. De ez nálunk lassan eltűnik. Figyelem a vitákat a környezetemben, témától függetlenül: a „nem”, „nem jó”, „nem így” a leggyakrabban elhangzó kifejezés. Ha javaslom, tegyük mellé a „hogyan kellene” vagy a “javaslatom szerint” szavakat is, megcsappan a véleményt mondók sora. Nem keressük a megoldást, csak elutasítjuk a helyzetet. Mi lesz ebből?
Pedig van, ahol másképp próbálják. Szerencsémre bekerülhettünk a Máltai Szeretetszolgálat „Kirekesztett közösségek terepszemléletű támogatása” című programjába. Ahol a mai magyar viszonylatban sajnálatosan szokatlan, bár szerintem teljesen normális összefogás van, egy probléma megoldása érdekében. Ezt a mindenki által ismert katolikus szervezetet ugyanis az OSI (Soros) támogatja ebben a programban, ami ugye egy zsidó ember vagyonából szervez támogató projekteket. A nyolc támogatott között van pl. a sajókazai program, amit egy buddhista egyház tart fenn, és persze mi is, akik nem vallásos alapon szervezzük a szociális munkát. És mindez, ebben a körben senkit sem zavar. Felülemelkedve a saját nézeteken, a problémára koncentrálva, egymást tiszteletben tartva, összefogva dolgozik a csapat egy mindenki számára élhetőbb világért. Van ebben számomra valami szimbolikus. És fájdalmasan hiányzó. Amit jó lenne valahogy szélesebb körben szemléletté emelni.
Mert képesnek kellene lennünk végre azokra a megoldandó helyzetekre, problémákra koncentrálni, amelyek egyre mélyebbre sodornak bennünket. Figyelni arra, hogy az energiát ne a gyűlöletből merítsük. Mert az a gyűlölködőt is rombolja, még, ha átmenetileg úgy is tűnik, neki van ereje. Ügyelnünk kellene arra is, amíg nem késő, hogy az egyetértés ne a másik megalázásában, kirekesztésében valósuljon meg. Hogy végre az elutasítást váltsa fel valami konstruktív együttgondolkodás.
