Azt hiszem, a legnagyobb baj a felelős gondolkodás terén van a generációk óta mélyszegénységben élőknél. A tervezés, előrelátás, tudatosság képessége generációról generációra hanyatlott, és tört új utakat magának a túlélés módszere.
Azt hiszem, azt nem értik legtöbben, hogy minden, ami körülöttük van, ahogy nem bírnak a helyzetükön változtatni, abban nem a személyes döntés képessége a legnagyobb. Ma hallgattam vissza egy riportot velem a civil rádióban. A riporter is azt mondta, példának a hajléktalanokat véve, hogy segíteni csak annak lehet, aki akarja, hogy segítsenek rajta.
Mintha az, ami a problémát okozza az életükben, az ezen múlna. Hogy akarják, vagy nem.
Ez a legnehezebb, hogy ezt megértessem: nem tudnak másképp dönteni. Mert sem a család, sem a környezet, sem az oktatási rendszer nem adott hozzá eleget a változtatás képességéhez, nem fejlesztette ezt senki, „maguktól” meg ennyire jutottak, ha változtak is, semmiképp sem arra, amerre a többségi társadalom elvárná. Mentek a megélhetésért a szociális támogatások, az alkalmi és feketemunka, vagy a krimianalizálódás felé. Mivel ezek a lehetőségek adtak némi megélhetési biztonságot, ennek a tudását örökítették tovább, generációról generációra, egyre távolodva az integráció lehetőségétől is.
A személyes döntések egyszerűek ma is: pénz kell ahhoz, hogy megéljenek. Ezt mindannyian pontosan látják. Az meg, hogy ebben milyen lehetőségeket adott és ad nekik az őket körülvevő világ, társadalom, kormányzati döntések, gazdasági mozgástér, intézményrendszeri viszonyulás, nos, azt hiszem, ez az, ami a legjobban hibáztatható ebben a kialakult helyzetben. Mert ez tette olyanná generációkon át őket, amilyenek, és most, amikor a problémahalmaz egyre inkább önjáró kezd lenni, egyre több helyen bukik ki a helyzet tarthatatlansága, az oktatástól a szakképzetlenségig, most is ott tartunk még, hogy a legtöbben őket hibáztatják.
Sőt, ahogy egyre mélyülünk el ebben a munkában, azt látom, a rendszer működése és hibái ma még tovább lökik ezen az úton őket, ahelyett, hogy végre ráismernénk, az irány jó ugyan, de az út nem az, másképp kell, hogy gondolkodjunk róla.
Tudom, nehéz ezt megérteni, de azt hiszem, ez sarkalatos pontja az egésznek. Ezért mondom mindig, hogy a „képessé tevés” a legfontosabb, a felnőttek képessé tevése arra, amire az élet és az oktatási rendszer sem tette alkalmassá őket. És ezt nem lehet úgy, mint a gyerekekkel, mert nem azok, ők felnőttek, ezért volt rossz döntés a nemrég lezajlott képzésekben napocskát színeztetni velük, ahelyett, hogy az élethelyzeteik megoldatlanságát tették volna a képzések fókuszába.
Itt van pl. az ingatlanok kérdése. Most, hogy a villanyórákat már a legtöbb helyen felszereltük a kapcsolatrendszerünkbe tartozó családoknál, már csak azok maradtak, ahol az új szabályozás szerint lakcímkártya kell, és ahhoz ügyvéd előtti albérleti szerződés, természetesen a tulajdonostól, nos, itt most megtorpantunk kissé. Meg jöttek új, a házakhoz kapcsolódó ügyek is, hogy pl. ha végre valakinek munkája lesz, a behajtócégek kb. hat hónap alatt elérik őket, helyesebben a munkáltatókat, megindulnak a levonások, és ilyenkor előbukkan sok minden, honnan vannak tartozások, kinek a nevére, konfliktusok kerekednek, aminek az elsimításában mi próbálunk segíteni. És persze közben velük is megértetni mindent, a felelős döntések fontosságát, hogy legyen tudásuk rá, és legközelebb ne járjanak így.
Hihetetlen, hogy mi van a tulajdonviszonyokkal. És miért? Mert a legtöbb esetben semmi tudás nincs arról, mivel jár, ha egy kölcsönt felvesznek, de nem fizetnek, mi az, hogy ráterhelődik az ingatlanra valami. Ügyvédhez nem fordulnak, pénz sincs rá, és nem is értik, minek, no meg azért utazni kellene, a szegregátumokban nem laknak, dolgoznak effélék, a tulajdoni lap fogalma, minden érthetetlen, és ez egyben utat enged azoknak, akik értik ezeket, így volt ez a szocpolos házak építésével, így van a Provident kölcsöneivel, amit képesek akár egy bevásárlásért felvenni, sőt, az uzsorásokkal is.
A házak egy kockás papírra írt „szerződéssel” cserélnek gazdát, aláírják, még tanúkkal is aláíratják, és ennyi. Azt sem tudják, kinek a házát adták el nekik „tartozással” persze, sokszor pár tízezerért, egy-egy ház többször is eladásra kerül, közben a rá bejegyzett tartozások a Földhivatalnál már több oldalt tesznek ki.
Most is nekifogtunk kibogozni egy házcserét, ahol a “szerződés” értelmében a tartozások is gazdát cseréltek, abban reménykedtünk, hogy hátha tudunk egy tiszta lapot kezdeni, de képtelenség, most úgy tűnik, lehetetlen kibogozni is, ki, mikor, mit vett fel, kinek kellett volna fizetni a tartozást. Vonunk be ügyvédet is, hátha ő látja, és persze a feleket is próbáljuk összebékíteni, hogy együtt találjunk megoldást. Most azt gondolom, ha egy pontot tudnánk tenni, akkor az előző időszak elévülését kellene megvárnunk, hogy hivatalosan is tiszta helyzet teremtődjön, egy tehermentes ingatlannal, és akkor a nevükre mehetne azoknak, akik most tulajdonuknak vallják azt.
A bejegyzések egyébként hihetetlenek. Van olyan ház, ami a hivatalos rendszerben nincs is, csak egy üres telek, miközben sok éve épült rá egy szocpolos ház, ami már gazdát is cserélt, valószínűleg be sem lett fejezve, és nem lett lezárva az ügy sosem. Hogy ez hogy lehet, számunkra is rejtély. Mint ahogy az is, hogy lehet egy állami gondozott életkezdési támogatásából egy olyan házat megvenni, amit nem a távol élő tulajdonosoktól (örökösöktől) vettek meg, hanem egy bizonytalan, ködbe vesző szerződéssel, egy önjelölt tulajdonostól, kockás papíron, ügyvéd nélkül.
És látom, a könnyelmű költözéseken, az értelmetlen, de a jobb jövő reményében, néha csak egy helyi konfliktus miatt megtett házcseréken, hogy semmi tudás nincs arról, mit jelent ez az egész, kire mi terhelődik rá, elvéve a lehetőségét is annak, hogy az életüket normális mederbe tereljék valaha is. Őrület, ami van.
Közben hallgatom a tv-ben az államtitkárt, aki azt mondja, a szociális járandóságok átszervezésével ezután mindenki tudja majd, mi jár neki, és mivel, hova fordulhat, pl. az önkormányzathoz-e, vagy a járáshoz. Mindenki tudja majd? Vajon azok is, akik ma is úgy fogalmaznak, hogy felmennek a „tanácshoz”, mert ott majd segítenek nekik? Vagy csak egyszerűen félreteszik a számukra érthetetlen hivatalos levelet, mintha nem lenne. Mintha magától megoldódna bármi is.
