Nagyon várom már a tavaszt. Nekilendülhetünk lassan a mezőgazdasági munkával is. A téli hónapokban hat helyi munkatárssal dolgoztunk, most elsejétől bővül a létszám hárommal, és ahogy beindul a fólia, reméljük, újabbakat is vehetünk fel. És persze sokan dolgoznak nálunk alkalmi munkavállalóival is. Közben egy távolabbi munkalehetőség is kibontakozni látszik, a betanulás után lehet, ebből egy új munkalehetőség teremtődik.
Fontos területe ez a munkánknak. A munkalehetőség és a munkához való viszony kialakítása ugyanis sok mindent meghatároz.
Mi nem a közmunkára építünk. Igazából azt gondolom, ha a közmunka programja nem jött volna be, már előrébb tartanánk, sokakkal elindultunk egy úton, de a kis pénzbeli különbség, ami a közmunka- és a minimálbér között van, nem igazán segített minket. Nem jöttek hozzánk, mert nálunk dolgozni kell, a közmunkához képest sokkal többet. Próbáltuk összekapcsolni is a kettőt, de a munkamorál iránti elvárások nem egyeztek, és hamar visszakérték magukat oda, ahol nem kell megfeszülni a munkában.
Sokat küzdöttünk velük, és küzdünk ma is, de már sokkal könnyebb, mint tavaly. A csapatban kevesen dolgoztak valaha munkaviszonyban, és aki dolgozott is, azt is visszahúzta a többi, akinek a viszonyulása a munkához kívánni valót hagyott maga után. Igaz ez azokra is, akik munkaviszonyban dolgoznak már, és azokra is, akik csak alkalmanként kapcsolódnak be. Azt, hogy milyen alacsonyak a munkavállalói kompetenciák, csak az érti, aki próbálja a munkába bevonni őket. Amikor elkezdtük, a 100%-os teljesítménynek jó, ha 20%-a megvolt.
Sok volt a lógás, a csúsztatás, az egymásra mutogatás, a hazudozás, mindig a másik volt, aki nem dolgozott, néha óriási viták voltak. Volt, aki csak irányítani akart, „csicskáztatni” a többit, más a hierarchiát nem bírta, pláne, ha cigány volt az adott területen a nem cigány fölé rendelve. Előfordult, hogy az önértékeléssel volt a baj, a mindenkinél mindent jobban tudó, főleg, ha nincs mögötte tudás, csak szította a konfliktusokat. És olyan is volt, aki az ellenőrzést nem bírta. Mert akkor szembesülnie kellett a teljesítményével, és ha ez kevés volt, akkor inkább megsértődött, és elrohant. Az is előfordult, hogy az illető egy darabig bírta, aztán, mikor el-el tűnt valami, és mindig kiderült a végén, ő volt mögötte, szintén megsértődött.
Volt, aki felmondott. Többen is. És volt, aki visszajött. Többen is. És ha a közösség úgy dönt, mi hagyjuk, hogy tiszta lappal induljon. Persze együtt mérlegelünk mindig mindent, hiszen akit beválasztunk, az meghatározza a csapat későbbi munkáját is. A csapatét, ahol van cigány és nem cigány, romungro és oláh cigány is.
Talán az volt a legnehezebb, hogy megértsék: nem az Igazgyöngynek dolgoznak, hanem maguknak. Mert ez a társadalmi vállalkozás értük van, az ő, és a gyerekeik jövőjéért. Hogy megértsék, minél jobban dolgoznak, annál biztosabb lesz a munkahelyük, és az is, hogy a gyerekeik is itt dolgozhatnak majd. És, hogy ebben össze kell fogni. Meg talán az is, hogy ne várják mindig az utasítást, hanem kezdjenek el gondolkozni, az ő területükön, mit lehetne jobban, hatékonyabban tenni, önállóan megoldani a felmerülő problémákat.
„Képessé tevés”. Az alapítványunknak ez a legfontosabb célja. Hogy egy olyan társadalmi csoportot, akit sem a tanulás, sem a munka világa nem érintett meg generációk óta, képessé tegyük önmaguk megszervezésére. Az életük, közösségük képviseletére, a gondok megoldására, az egymással való kommunikálásra, a tervezésre, az önértékelésre, a lehetőségek kihasználására.
Mert nem hülyék, akik a szegregátumokban élnek. Csak nem voltak soha helyzetbe hozva. Amilyenné váltak, abban sok a mulasztás az intézményrendszer részéről is. És még mindig ott tartunk, hogy a legtöbben kizárólag őket hibáztatják. Ahelyett, hogy segítenének nekik visszaadni az elveszett képességeket.
Rengeteget változtak az elmúlt időben. A közös beszélgetések mindig nagyon tanulságosak. Sokat gondolkodunk együtt egy majdani teljesítmény alapú bérezésen. Meg azon is, hogy összehangoljuk ezt a szerteágazó tevékenységet a bérek szempontjából is. Hogy illeszkedjen a helyi „igazságossági rendszerhez”. Sokszor látom, még mindig, mennyire nem értjük őket.
Mert mindig a mi fejünkkel gondolkodunk. A mi többségi, tanult tapasztalatunkból kiindulva. Pedig itt a hatások mások. A tükör, amit elénk tartanak, nagyon fontos. Hogy értsük őket. És úgy tudjunk segíteni, ahogy a legjobb. A kézműves projektet segítő, a munkafolyamatokat betanító önkéntes tanár úr érvét, miszerint a dobozfestés, a nyomtatás betanított munka, amit meg kellett tanulni, és ezért több bér járna, nem tudják elfogadni. „Én itt bent festem a dobozokat, nyáron is, a jó hűvösben… és akik hímeznek, otthon, azok meg akkor csinálják, amikor akarják. Aki kapál kint a hőségben, az nehezebb munka.”-mondja egyikük, maga ellen is szólva, hiszen ő a kézműves területen dolgozik. „Jó, de kapálni mindenki tud….de a festést, és a nyomtatást meg kellett tanulni…” hangzik az érvelés tanár úrtól. „Hát, én például nem tudtam kapálni, itt tanultam meg. És pontosan össze tudom hasonlítani. Az nehezebb munka.” A többiek bólogatnak.
El kell fogadnunk ezt. Később alakulhat majd másképp is. De most itt tartunk. A fizikai és a szellemi munka itt így viszonyul egymáshoz. Helyileg most, ebben a fázisban így „igazságos”.
Az a fontos, hogy mindenki jól éli meg a feladatát. „Annyira látszik, milyen büszkék….”-mondja egy látogató, aki a héten járt a faluban, és beszélgetett velük.
Igen, büszkék. A teljesítményükre. A munkájukra. És én is büszke vagyok rájuk. Rájuk, akik követhető mintát adnak a többieknek.
