Itt van hát ő is, megérkezett erre a világra a héten. Neki nem volt bájos kis üdvözlőkártyája, nem volt róla boldog hír sem a facebookon, pár perccel vagy órával a születése után, az anyja, vagy a család valamelyik tagjának a kezében. Nem tudjuk azt sem, mennyi volt a súlya, túl nagy nem lehetett, az anyuka hasa nem domborodott túlságosan, nem is gondoltuk, hogy ennyi idős terhes már. Az asszonynak ez volt az ötödik szülése. A kórházból a csecsemőt nem adták ki neki, onnan egyenesen nevelőszülőkhöz került.
Sajnos, a hírt mi is későn kaptuk. A család a kapcsolatrendszerünk perifériáján van, néha előkerült az asszony, próbáltunk segíteni, ha nagy volt a baj, de azon a településen nem tudjuk még működtetni a fejlesztő segítségnyújtás rendszerét, nem tudunk elég lehetőséget adni az elmozdulásra, közösségfejlesztésre, így náluk csak a kríziskezelés maradt. Alkalmanként.
Talán, ha hamarabb tudjuk, hogy az újszülött érkezéséhez nincs semmi. Talán ha ő is hamarabb belegondol, hogy így nem lesz jó, és még szól nekünk, időben, nem akkor, mikor a kórházban közlik vele a tényt. Talán, ha a családsegítő hamarabb jelez nekünk, hogy észlelte a gondot, és baj lesz. Csak egy-két nappal hamarabb, annyi elég lett volna nekünk. Megoldottuk és mentoráltuk volna. Mint a többit. De nem tette.
Azt hiszem, ez a legkegyetlenebb, így csinálni. Odamenni a kórházban hozzá, és közölni vele, hogy bár megszülte, nem viheti magával a kicsit. Hogy mehet haza, egyedül. Mert ezt meg lehetett volna oldani. Meg kellett volna próbálni megoldani. Másképp. Nyilván jogos volt a meglátásuk: nem volt megfelelő a körülmény az újszülöttnek. De akkor sem így kellene. Ilyenkor látom, hogy a prevencióra mennyire nincs figyelem. Hogy a beavatkozásokban nincsen fejlesztés, csak hatósági eszközök.
És innen megindul az egész folyamat, hiszen ha egy gyerek fejlődéséhez nem megfelelőek a feltételek, akkor nem azok a másik négynek sem. Szerencsére a Gyámhivatallal meglevő jó kapcsolatunk, és a vezető erős empátiája fékez kicsit, türelmet kapunk, és kérik is, próbáljunk segíteni, mert nem szeretnék kiemelni a többit is.
Próbálunk hát nekifutni az ügynek. Először megnézzük, mi a helyzet a házban, változott-e valami a korábbi ismereteinkhez képest. Víz a közkúton, villany sincs, nemrég kötötték ki, tartozás miatt. Albérletben laknak itt egyébként, a tulaj valahol Pesten él, valakinek fizetnek itt nyilván, ezeket a szálakat követni szinte lehetetlen. Mégis, gyorsan sikerül kideríteni a tulaj kilétét, telefonszám is van hozzá. Kell, mert itt rögtön jön az első nehézség, ugyanis, bár régóta itt élnek, nincsenek bejelentkezve. Rémlik most, hogy régebben már volt ezzel gond, több családnál is, itt a faluba költözés megállításának eszköze lett ez, húzni az időt, hátha elmennek azok, akik idejönnek, vagy az uzsora, vagy más elől menekülve, gyerekekkel, minden nélkül. Mert az itt élők nem szeretnének több betelepülőt, akik csak a problémákat hozzák. Mást nem. De lakcímkártya nélkül (és persze albérleti szerződés nélkül), nehéz lesz újra áramot varázsolni, és nem jár nekik más sem, még a közmunkába sem tudnak bekapcsolódni. Nem is értem, óvodába, iskolába hogy tudtak így járni. Neki kell hát látni, legalizálni az ittlétüket, hogy becsatornázhatók legyenek a rendszerbe.
A ház több helyiségét is lakják, de alig van bútor, és szétszórva minden, ruhák, cipők, játékok, edények a földön, minden van mindenhol, nem látni azt sem, hol van élettere a gyereknek, hol a felnőttnek, melyiket használják konyhának, melyik szobának. Amúgy sem jellemezte a rendszeretet a családot, ezt most megfejelte még, hogy az asszony pár napig a szülészeten volt. Első tehát a rendrakás. Másnapra. Addig nem tudunk segíteni. Megérti.
Másnap már a rendezett üresség fogad bennünket. A néhol felfagyott betonaljzat összeseperve, a ruhák az egyik szekrénybe halmozva, a játékok, és pár edény a egy másik polcosra. Most már világosan látszik, fekhely, bútor kell. Kérdezem az egyik gyereket, hol alszik. Lehuppan egy lehangolóan lepusztult karfás kanapéra, nem látom, hogy kihúzható-e egyáltalán, „itt” – mondja – „én itt, meg még ketten is itt alusznak, a két testvérem.”
Délután megint odafordulunk. Gyógyszert viszünk az asszonynak, hogy segítsen elapasztani a tejét. Mert a természet nem foglalkozik ilyen dolgokkal, az életnek az a menete, hogy szülés után megindul a tejtermelés. Az asszony sír, most már nem csak a kicsiért, a nyomorúságért, hanem, mert a párja közben otthagyta, elment egy másikkal, mi lesz most vele?
Mit mondhat az ember erre? Próbáljuk, hogy nyugodjon meg, segítünk, látja, de neki is össze kell szednie magát, nézze a többi gyereket, azon gondolkodjon, hogy velük mi lesz, és még a másikat is visszakaphatja, de csak sír, „nehéz, nagyon nehéz” mondogatja újra és újra.
A többi gyerek is ott áll közben körülöttünk, a két kicsi meztelenül, pedig már vittünk ruhát nekik, néznek bennünket, nem sírnak, nem nevetnek, csak várakozva néznek, a legkisebb közben egy margarinos dobozból kanalaz valami tésztalevest. Kanalaz, de a szemét nem veszi le rólunk, a lé végigcsorog csupasz kis mellkasán, közben kicsit távolabb, mintha rendezve lenne az egész, a ház sarkához kikötött pitbull-szerű kutya is szűkölni kezd.
A helyzet tipikus, a reménytelenség tapintható. Mégis… tenni kell valamit.
