A sikeres cégek számára nagyon fontos a munkatársak közérzete. Fontos, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból, ehhez pedig megfelelő biztonságérzet, értékelés, motiváció, előrelépési lehetőség, no meg munkahelyi légkör kell, hogy „flow”-ban legyenek, és ne a rossz értelemben vett rutin, az unalom, vagy a kiégés, esetleg a szorongás jellemezze őket.
Persze erre, hogy mindezt megteremtsék, a vezetőket is képezni kell. Önismeret, a másik megismerése (mindkettőhöz remek tesztekkel), pszichológia, közösségépítés, kommunikációfejlesztés, és még annyi minden, amiről a coaching szól. Az üzleti világban közismert, a közszférába nem jut el (legalábbis az intézményekhez, akikkel kapcsolatban vagyunk biztosan nem), minket, civil vezetőket szerencsére több vonalon is elért már.
Amikor egy ilyenen részt vehetek, mint nemrég a Venustus „Coaching szemléletű vezetés” című képzésén, két dolog jut az eszembe: egyrészt, hogy mennyi csodás dolgot tudnak már ahhoz a világban, hogy az emberekkel hatékonyabban, jobban foglalkozhassanak a munkaadók, másrészt, hogy erre mennyire nagy szüksége lenne az iskolákban, vagy a szociális területen, egészségügyben, stb. dolgozóknak. Gyalázatosnak érzem, hogy miközben a céges világban már rég felfedezték, hogy a legfontosabb befektetés az ember, közben az emberekkel foglalkozó állami intézményrendszerben alig hallani szupervízióról, vezetői coachingról, vagy coaching szemléletű intézményvezetőkről.
Ott nincs, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Miközben most éppen arról olvashatunk, hogy pianínó lesz majd minden iskolában, ott is, ahol már rég nincs ének szakos tanár sem, szóval, hogy újra és újra hangosan kommunikálnak a tárgyi feltételek fejlesztéséről, eközben sosem hallani arról, mit tesznek azokért az emberekért, akik mondjuk a kiégés kockázatának leginkább kitettek. Igen, a szegregált iskolákban tanítókért, a családgondozókért, a szociális munkásokért, a védőnőkért, az ügyintézőkért, stb., akik felőrlődnek a napi tehetetlenségben a nélkül, hogy bárki egyszer megkérdezné: jól vagy? Van valami problémád? Tehetek valamit érted, hogy jobban dolgozz? Elmondanád, mit, miért teszel?
Azt hiszem, ha végigcsinálna velük valaki egy „flow-tesztet”, ami megmutatná, hol vannak a kihívás és a saját képességek terén, hol érzik magukat ennek a két dolognak az összevetésében, gyanítom, lehangoló képet kapna.
Vezetőként az embernek rengeteg információt ad egy-egy ilyen teszt. És annyi más van még… ott van a konfliktuskezelés hihetetlen gazdag módszertani tárháza, vagy elgondolkodtam, érdekel-e valakit a közszférában pl. az, hogy kinek milyen a szeretetnyelve? Vagyis, hogy mitől érzi magát „szeretve”, milyen pozitív visszajelzés a legalkalmasabb nála arra, hogy a vezetője, kollégája visszacsatoljon neki: fontos vagy nekem, nekünk, megbecsüllek, figyelek rád, jól csinálod. Mert nem vagyunk egyformák, van, akinek az értő figyelem, másnak egy érintés, vagy a dicséret jelenti ezt. És ha ezt kapja a teljesítményéért, ettől jobban érzi magát, örömmel és jobban is dolgozik tovább.
Hova tűnt mindez? Vagy az intézményrendszerben meg sem volt talán? Mindig is kullogtunk az üzleti világ után ezekkel a rendkívül fontos dolgokkal? Hová lett az EMBER a történetekből?
Ahogy telik az idő, és egyre többet tanulok ezekből, annál inkább látom, mennyire fontosak ezek a dolgok az integrációért dolgozva is. Másképp persze, mint a „tanult” rendszerben, de ott is, itt is emberek vannak, akikből szeretnénk többet kihozni, előre mozdítani őket. Munkatársként, szülőként, a közösség részeként, kint, a szegregátumban is.
Persze eszembe jut akkor is, hogy mennyire hiányzik ez, mikor mások konfliktusairól hallok. Ahogy ahelyett, hogy a megoldáson törnék a fejüket, csak az árokásásig jutnak, növelve tovább a bajt, ami már így is lassan megoldhatatlan. Nem néznek magukba sem, és nem keresnek másik megoldást sem a sikertelen helyett. Mindkét oldalon partnereket, igazolásokat keresnek a másik hibájának bizonyításához, erre megy el az energia, az idő, és ebben teljesedik ki a sikerélmény is. Sosem felejtek el egy véletlen hallott ukázt: „alázzátok”! Máig beleborzongok…
És ez van a politikában is. Azt hiszem, az emberek zömének (legalábbis azoknak, akikkel én kapcsolatban vagyok) az a hite veszett el, hogy a politikusok a megoldásokat keresik. Mert nem a programoktól, hanem egymás alázásától hangos a kommunikációjuk.
Valamit elvesztettünk. Nem bírunk egymás felé fordulni, figyelemmel, gyanakvás nélkül. Mintha a szeretet valami fölösleges, méltatlan dolog lenne.
Ma a roma kollégáim arról beszéltek nekünk, hogy milyen jó barátok között dolgozni. Ahol mindent meg lehet beszélni. Ahol jó a hangulat. Sokat dolgoztunk azért mindannyian, hogy ez így legyen. Talán ezért tölt fel minden óra, amikor kimegyek hozzájuk. Mert azt látom, hogy a pozitív légkörben történő munka fejlesztőbb mindennél.
Miért nem vagyunk képesek ezt a lehető legtöbb helyen megteremteni?
