Most, a változások lehetéségét elhozó választás után, mint korábban írtam, én is kicsit hátrébb léptem, és figyelem, próbálom értelmezni a jelenségeket. Persze segítő civilként, és civil szervezeti munkatársként.
Továbbra is fontosnak tartom, hogy a munkánkban ne a pártpolitika legyen a meghatározó, hanem a szakpolitika. Az Igazgyöngy a működése alatti 26 évben mindig megőrízte ezt, és ezután is így szeretnénk. Kíváncsian várom, hogyan fog viszonyulni a civilekhez az új kormány, mert azt hiszem, az sokat elárul majd arról is, milyen jövő épül.
Látom a türelmetlen tenni akarást azokon, akik a változásra szavaztak, és most tele vannak ötlettel, építeni, újraépíteni, jobbá tenni azokat a területeket, ami alaposan elromlott az utóbbi években. Most sokan írják, írjuk mi is a Norvég Civil Alap pályázatát, hogyha sikeres lesz, ezzel a lehetőséggel is hozzájárulhassunk egy demokratikus világ megteremtéséhez.
Mi is pályáztunk annak idején, mikor elérhető volt a hazai civil szervezetek számára, a “Norvég”-ra, és a “Svájci”-ra is, mindkettő lehetőséget adott arra, hogy szintet léphessünk a munkánkban. Aztán ez a lehetőség is elment, mint annyi más… mi pedig küzdöttünk a forrásokért, hogy a munkánkat folytatni tudjuk.
Látom azokat is, akik most pozicionálni próbálják magukat, magyarázva, hogy igaz, hogy ők a munkájukkal ki is szolgálták ezt a rendszert, de nem tudtak mást tenni, és most elmondják, mennyire utálták csinálni. Nyilván mindenkinek megvan az indoka, nem szabad ítélkezni, biztosan nem tehette meg mindenki, hogy felmondjon, és más állást keressen… és az, hogy beszélnek róla, azt mutatja, őket is bántja.
Érdekes az átrendeződés… Eszembe is jutott, hogy talán egy-két éve egy programban dolgozva hallottam vissza, hogy a vezető azt mondta rólam, “politikailag vállalhatatlan” vagyok. Gondoltam, írok neki, és megkérdezem, hogy most vajon hogy ítél meg? Egy más, igaz még épülő rendszerben is ez van? Mert kritikus vagyok, az tény… meg az is, hogy rendszerkritikus, és sokan értelmezik amit mondok, írok, megosztok politikai állásfoglalásként, de ez csak azért van, mert a szakpolitika elveszítette a szakmai jellegét. Most remény van arra, hogy visszakerüljön ez is a helyére.
Szóval, sokan reménykednek, mi is, de a változások megvalósulásához idő kell. A pozícióba került szakemberekben bíznunk kell, és türelemmel kivárni, hogy megtervezzék és elindítsák a folyamatokat. Ráadásul mindent kellene, egyszerre, mert mindenhol óriási a baj… Priorizálni pedig nagyon nehéz, mert akik az egyes területeken érintettek, ők csalódottak lesznek, ha velük később foglalkoznak, és lesz, aki rögtön rámozdulva bizonygatja majd, hogy “na ugye…”
A generációs szegénységben élők közül sokan várják a változást, de még mindig sokan vannak, akik ugyanúgy tengetik az életüket, mint eddig, és ugyanazokat a túlélési stratégiákat élik, mint az elmúlt években. Ők már nem várnak semmire, nem várnak el semmit, nem értik továbbra sem a világot, nekik megy minden megszokottan tovább.
Születnek kisbabák…ők most jönnek erre a világra. De ugyanabba a szegénységbe, mint a testvéreik. Értük most is dolgozni kell, hogy hazakerülhessenek, a családot támogatni, hogy megfelelően neveljék majd. A krízishelyzetek folyamatosak, ezen még nem érzékelni a változást. Ugyanúgy fontosak az élelmiszercsomagok, a bekerülésük pedig nem lesz még sokáig kevesebb.
A gyógyszerek áremelésétől félek is… így is sokat költünk erre a területre, a gyerekgyógyszerekre, és a hírek szerint drágulás várható. Ez azonban egy nagyon fontos beavatkozási pont, érzékelhetően kevesebb a kórházba kerülő gyerek, a betegség miatti iskolai hiányzás, ha tudunk segíteni a gyerekeknek a gyógyszerekkel. Mert nélkülünk nagyon sokszor nincs pénz kiváltani, és így a gyógyulás is bizonytalan.
Szóval, a munkának menni kell tovább, mert soká érnek le a változások a szegregátumokig, de még a kis falvakig is. Igazából itt is mindenhez hozzá kellene nyúlni… A lakhatási szegénység kezelésétől a szegregált iskolarendszer megváltoztatásáig, a munkalehetőségektől az egészségügyi szolgáltatások eléréséig, stb.
A rövid távú gondolkodást rögzítő nyomorúság felszámolása nélkül nem tud elindulni a hosszú távú gondolkodás, amiben a tanulási motiváció felépülhet. Ez egy nagyon durva ellentmondás, aminek a feloldása nagy kihívás.
A generációs szegénységben, az egyik napról a másikra élésben ugyanis a túlélés a rövid távú gondolkodást építi. Most legyen mit enni, most akarnak megkapni valamit, nem érdekes, mi lesz egy hónap, egy év múlva, a “most” a lényeg. A tanulási motiváció ebben a szocializációban nagyon nehezen alakul ki.
Ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy a nyomor megtöréséhez a tanuláson át vezet az út. A tanulást azonban nem támogatja az egyik napról a másikra élés attitűdje. Ahhoz hosszú távon kellene erőfeszítést tenni, és valahol a jövőben körvonalazódhat az eredmény, egy sikeres szakmaszerzés keretében.
Érthető ugye mekkora küzdelem feloldani ezt? Mi is csak bogozzuk az okokat, családonként, gyerekenként, hogy meglássunk egy olyan mintázatot, ami aztán a beavatkozást is körvonalazza. És ha meg is találjuk, akkor még ott van az a rengeteg amortizáló tényező, aminek minden család esetében egyedi halmaza van.
Olyan sokat megértettünk már ebből… és a beavatkozásaink egy jelentős része már sikeres is. De sokszor vallunk kudarcot is, amiből persze tanulunk.
Miközben izgatottan várjuk, milyen lehetőségek épülnek az új minisztériumokban, közben dolgozunk tovább. Mert aki most gyerek, az nem várhat. Segíteni, értelmezni, tanulni, hatni, újrakezdeni, biztatni, nem kiégni, folytatni…új megoldásokat keresni, közösségi megerősítést építeni, együttműködni az intézményrendszerrel… ezt kell tennünk most is.
Ezt pedig csak a támogatóink segítségével tudjuk továbbvinni. Akik értik, hogy egy folyamatban vagyunk, amiben lassan alakul majd át a rendszer. A munkánkra pedig szükség van a változások támogatásában… és a társadalmi leszakadás mérséklésében is.
Köszönet mindenkinek, aki érti ezt, és mellettünk van.