Még mindig a választási eredmény hatása alatt vagyunk. Akikért dolgozunk, a generációs szegénységben élők, ők már elcsendesedtek. Az első hét a háborútól való félelemmel volt jellemezhető, még a gyerekek között is volt, aki kérdezte a suliban tőlünk, hogy “akkor most aput elviszik a háborúba?” Aztán a visszakérdezésre, hogy szerinted lett háború, a töprengő kérdés ez volt: “akkor lehet, hogy becsaptak bennünket?”
A felnőtteknél is megy tovább az élet, a közmunka, a napi küszködés a megélhetésért, a közösségen belüli konfliktusok is fellángoltak újra, most egy szerelemféltéses sztori és a hozzá kapcsolódó pletykák borzolják a kedélyeket. A változások soká érnek le a kis falvakba, és ők nem igazán rágják a körmüket azon, hogy melyik területen, ki lesz a miniszter. Mi meg folytatjuk velük tovább a munkát, ami nem szakadhat meg, a tudásátadás, készségfejlesztés, attitűdváltás támogatása mentén.
A fellélegzés inkább minket jellemző lélektani állapot most. Vagyis, azt gondolom, a kollégák egy része nem érzi ezt, szerencsére eddig is tudtunk olyan munkahelyi biztonságérzést teremteni, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a fejlesztő munkájukat tervezhetően, fejlődési ívvel végezhessék. A vezetők azonban, és persze én, aki még mindig eléggé az “arca” vagyok az Igazgyöngynek, pontosan érzik, mit jelent ez.
Igazából dolgozunk tovább, az operatív rész feladatai a megszokott úton mennek, a kialakított rutinok és protokoll mentén. De mi izgatottan figyeljük az új minisztérium felállását, a személyekhez kapcsolódó üzeneteket, mert ez biztosan meghatározza majd a következő éveket.
Az ellenszél, amiben dolgoztunk, megedzett mindannyiunkat, engem is. Az emberre rárakódott az évek során rengeteg sérelem, értetlenség, fájdalom, de ezeken könnyen túllendülök, ha a klíma változik. Ami persze még csak remény… de akarok hinni benne.
Sokszor leírtam, hogy már maga az, hogy létezünk, dolgozunk, már az mutatta az állam működési hézagait, és az, hogy ezt még ki is hangosítottuk, az áttolt minket az ellenség kategóriájába. De vajon hogy alakul majd ez a jövőben? A szakpolitikai kritikai hangunk biztosan megmarad… a pártpolitikától meg eddig is igyekeztünk távol maradni. Ehhez tartanánk magunkat ezután is, hiszen civil szervezet vagyunk.
Vajon az új rendszer mennyire lesz toleráns a kritikai hangokkal? Tudunk-e azon változtatni, hogy a generációs szegénység kérdését, ezt a “forró krumplit” hosszasan kézben tartsa a politika, és legyen végre szembenézés, megoldáskeresés? Lesz-e egy egyensúlyra törekvő viszonyulás a roma kérdésben, ami a romantikus képpel, áldozati szereppel teli álláspont, és az “ezekkel semmit sem lehet tenni” vélekedés két szélső pontja között körvonalazódik, és végre korrupciómentes, konszenzusos megoldásokat kínál?
Mi lesz az egyház és az állam összefonódott helyzetével? Hozzányúlnak-e a túltolt egyházi pozicionáláshoz, elérjük-e azt a pontot, amiben világossá válik, hogy a vallásosság nem lehet szakmai kérdés, sem a szociális munkában, sem az oktatásban, sem a gyermekvédelemben? Lesznek-e intézkedések az oktatási szegregáció visszaszorítására?
Megtalálja-e a helyét a szakmában újra az a sok szakember, aki pályaelhagyó lett az utóbbi években? Lesz-e türelem kivárni az új felállás intézményesülését, és le tudjuk-e tenni a “most azonnal legyen változás” sürgető érzését?
Visszakapjuk-e a kultúra szabadságát? A köz-tv megtalálja-e az új szerepét, amiben nem a manipulálás, hanem a hírszerkesztés lesz a feladat? Visszaáll-e az újságírói etika abba az általánosan elfogadott helyzetbe, amiben lennie kell egy szabad médiában?
Hosszasan lehetne még sorolni, mennyi mindennel kellene egyszerre kezdeni valamit. De tudjuk, hogy mindenhez pénz kell, és idő. A rendszerek lomhák, lassan mozdulnak. A 16 év beidegződései erősek. A változásokhoz új munkahelyi klíma is kellene, azok kialakításához pedig olyan vezetők, akik nem a lojalitásukkal, hanem a szaktudásukkal kerültek pozícióba.
Azt hiszem, az elinduló változások jó fokmérője lesz az, hogy a kis falvakban hogyan alakul majd a helyzet. Nyilván ezt én élem meg így, más, aki másban dolgozik másban szeretné mérni ezeket. De talán mindenki a saját életén tudja majd lemérni leginkább. A gyerekein, akik lehet, örömmel mennek majd iskolába. Azon, hogy ha beteg, gyorsan kap megfelelő ellátást. Ha bekapcsolja a tv-t és nem a hazug propaganda ömlik rá. Ha bemegy a boltba, és nem sokkolják az árak. Ha nem lesznek sokszorosára árazott beruházások a környezetében. Ha kiszámítható lesz egy utazás a vasúton. És ha nem a szembehelyezkedés, a gyűlölködés, a másik megalázása hatja át a közösségi médiát. Stb.
Akkor talán egy boldogabb ország leszünk majd.
Most keresgéltem valamit, és elém került egy mappa, aminek azt a címet adtam valamikor, hogy “asztalfiók-blog”. Egy darabig tettem ide olyan rövid sztorikat, leveleket, amikről szerettem volna írni, de tudtam, ha megteszem, azzal csak konfliktust generálok magam körül, és a végén csak mélyül a probléma. Most olvasgattam belőle… egyet kimásoltam. Azt hiszem, ezt Ferge Zsuzsának írtam.
“Szóval, két hete, mielőtt kimentem Norvégiába, épp egy lánnyal küszködtem, aki 17, már van egy gyereke, akit 14 évesen szült, egy sikertelen abortusz után, amit követett még egy, és most itt van megint terhesen, közben már egyszer kirángattuk a prostitúcióból, meg a kábítószerből…Szóval, küzdök vele, próbálok pénzt teremteni az abortuszra, meg, hogy ne emeljék ki, mert úgy sincs értelme, szökne…de hova tegyük? Az apja pszichiátriai beteg, az anyja nem bír vele (már rég külön vannak)……Közben jön egy telefon, hogy egy apánál abúzusgyanú van….amit fél éve jeleztem a rendszerben, de lehurrogtak, hogy ők tudják, és nincs semmi, az ördögöt festem a falra… erre most lakossági bejelentés érkezett. Szóval, épp ezekkel foglalatoskodom, mikor megjelenik a Gyerekesély program munkatársa, a családi kör programelem vezetője, és közli, hogy a következő program az lesz, hogy hálaláncot kellene építeni a falvaknak, egy láncszem alakú lapra mindenki leírja, kinek hálás, és megnézzük, melyik falué hosszabb…. Szerencsémre egy kollégámnak mondta el, mert én el voltam foglalva a fent említett esetek telefonjaival….amikor elment, és a kollégám elmondta, hát…ordítani kezdtem. Megőrülök. Ha szólok, összeférhetetlennek, rosszindulatúnak titulálnak. Már alig beszélek velük. Miért nem látják az igazi problémákat? Mondd, drága Zsuzsa, hogy lehet ezt kibírni? Hogy lehet, hogy a gyerekesélyről ennyire másképp gondolkodunk?! “
Hát, azt hiszem, ez a levél elmondja, mi az, amiben éltünk eddig, és mi az, amit magunk mögött szeretnék hagyni. Egyrészt, hogy a fókuszok a helyükre kerüljenek, másrészt, hogy ha elcsúszik valami, akkor lehessen ezekről nyíltan beszélni.