Furcsa dolog ez. Hányszor megkaptam ezt a kérdést: ha az igazgyöngyös gyerekek nagy része szegénységben él, akkor hogyan lehetséges az, hogy ilyen boldogok, színesek a rajzaik? A válaszom mindig ez volt: mindenkinek ott kell megkeresnie a boldogságát, ahol él.
A mi gyerekeink sem boldogtalanok… csak más jelenti a boldogságot nekik. Vagyis az érzés ugyanaz, csak máshogy jutnak hozzá, mert mások a lehetőségek. De a boldogságkeresés mindenhol adott…
A boldogság tartalma a családi szocializációból jön. A nélkülözés, a generációs szegénységben élő szülők gyerekkorukból magukkal hozott érzései, és a fogyasztói világnak való megfelelés vágya sajátos helyzeteket eredményez. Leginkább a tárgyiasulásban látható ez. A boldogság tárgyiasulásában.
A szülőkben mélyen gyökerezik az érzés, mikor hiába vágytak valamire (nem nagy dolgokra), de sosem kapták meg. Ez a frusztráció úgy csapódik le bennük, hogy megfogadják, ők majd mindent megadnak a gyerekeiknek, erőn felül is, hogy ők ne éljék át azt, amit nekik kellett. Ezért (nem egyenletesen persze, mert arra nincs forrásuk) gyakran “túltolják”, és olyan dolgokat vesznek meg nekik, ami semmiképp sem egyeztethető össze az élethelyzetükkel. Olyan játékot, cipőt, ruhát, vagy mobiltelefont, amit aztán a gyerekek, mint egy jóléti attribútumot visznek magukkal a közösségbe, büszkén és boldogan. És a szülők is büszkék, hogy megvették nekik. Örömöt jelent nekik a gyerek öröme, és az, hogy ettől a többiek fölé emelkedhetett.
Emlékszem, mikor adományozók hoztak ajándékot, és rácsodálkoztak, hogy ők, akik sokkal jobb körülmények között élnek, ők nem vesznek meg olyan telefont, vagy számítógépes játékot a gyerekeiknek, mint amit az egyébként lakhatási szegénységben élő családoknál láttak. És nagyon nehéz volt megértetni velük, hogy ez egy túlkompenzálás… és a helyzetük egyáltalán nem olyan fényes. No meg, azért a legtöbb esetben ezek a holmik nem a bolthálózatokból származnak.
Persze ez a gyerekekre nem hat jól. Rivalizálnak egymással, amibe gyakran beszállnak a felnőttek is, és ez nem erősíti a szociális készségeiket. Elvárók lesznek, hiszen megkapták eddig is, amit akartak, követelőzők, durvák, a szülők elveszítik velük a kapcsolódást, és tehetetlenül nézik, mi történik… És nem értik, hogy ők mindent megadtak, és mégis…
De a szülőket ennek a veszélyéről nagyon nehéz meggyőzni. Nekik az a boldogság, ha megadják a gyerekeiknek a vágyaik tárgyát, azt az érzést, amit ők gyerekként sosem élhettek át. Ezt nem tudjuk felülírni.
Persze a helyzet az ő gyerekkorukhoz képest sokat változott. A fogyasztói világ itt is átalakította a viszonyulásokat. Az vagy, amid van, annyit érsz, amennyit fel tudsz mutatni. A tárgyiasuló boldogságszerzés korunk ismérve lett. A birtoklás vágya kiszorít minden mást. Legyen, meglegyen, sok legyen, mutatható legyen. Küzdünk ellene, de a szembeszél nagyon erős. Nemcsak felőlük, hanem a kereskedelmi hálózatból, a banki szférából, ami elérhetővé teszi ezeket a vágyott tárgyakat. Ömlenek a hirdetések, a megoldások a közösségi médiában, és a csomagküldő házhoz is hoz mindent.
Boldogság tágyakkal…De tényleg csak így lehet? Nyilván nem.
Amikor az asszonyokkal szóba jön az a téma, hogy számukra mi a legnagyobb öröm, szinte mindannyian a gyerekeik boldogulását említik elsőként. Szomorú, hogy sokszor a saját, személyes boldogságukról nem is tudnak semmit sem mondani. Ott már a soha ki nem elégített vágyak emléke, a megváltoztathatatlan sorsok, a beletörődés lett a meghatározó, és ebben nem sok mosoly terem. Mindegyikük sorsa traumákkal teli, szomorú történet.
A közösség azonban csodákra képes. Amikor olyan tevékenységre találunk, amiben letehetik az otthoni terheket, és ha csak egy rövid időre is, de figyelhetnek magukra, egymásra, és közös örömöket élhetnek át, az egy másfajta boldogság felépítésére ad lehetőséget.
Mi az Igazgyöngy közösségi foglalkozásain keressük az ilyen alkalmakat. Sokszor játszunk velük, kézműveskedünk, dolgozunk csoportban, és most egy kolléganőnk táncfoglalkozásokat is szervez. Először csak a gyerekekre gondolt, aztán látszott, hogy az anyukák is szívesen jönnének. Lett hát egy vegyes csoport, ahol jó kedvvel, együtt élhetnek meg boldog pillanatokat.
De boldogságot ad a sikerélmény is… egy-egy szép kézművestermék, egy elkészült szülinapi torta, a veteményeskert épp úgy, mint a közösségi foglalkozások beszélgetéseiben a hozzászólások, melyek új gondolatokat, megoldásokat hoznak be. Ezeket erősítjük folyamatosan, visszacsatolásokkal.
Hiszek abban, hogy a közösségépítésben a boldogságfókusz képes visszahatni az egyénre is. Meg kell mutatnunk egy másik világot is, a belső boldogságot. Ami megtestesül a szeretetben, a barátságban, az összekapaszkodásban, ahol mindenki megélheti az érzést: ő is számít, ő is fontos része a közösségnek.
Erőt ad ez, erősíti az asszonyokat. Mert nekik nagy erőre van szükségük ahhoz, hogy a nyomorúságban a mindennapokat megszervezzék, elviseljenek olyan dolgokat, melyek a mindig alárendelt szerepükből adódnak, és megfogalmazódjon bennük is a boldogsághoz való jog.
A velük való beszélgetések, az élettörténeteik azt erősítették meg bennem, hogy olyan emberek, akikben rengeteg érték van, akiknek az élete, ha nem a generációs szegénységbe születnek, teljesen másképp alakulhatott volna. A körülmények kényszerében azonban elvesztettek mindent, és csak az maradt, amiben az anyjuk sorsát viszik tovább.
Most szeretnénk egy olyan programot, ahol ők mesélnek majd a kamasz gyerekeknek arról, milyen vágyaik voltak, és mi kellett volna ahhoz, hogy teljesüljenek. Hogy ők maguk találják meg és fogalmazzák meg azokat a pontokat, amelyek mérföldkövekként másfele terelhették volna az életüket. Hogy a gyerekek is értsék: a döntések mennyire meghatározzák a jövőjüket, életüket. És azt is, hogy a döntés az övéké….
És persze közben folyamatosan kell dolgozunk azon, hogy megéljenek másfajta boldogságsíkokat is. Olyat, ami nemcsak a tárgyakról szól. Hanem az emberi kapcsolatokról. Az egymásrautaltságról, a felelősségről, egymás támogatásáról, az emberi méltóságról, a szeretetről. Az emberi értékekről.
Akkor is, ha a világ nem erről szól körülöttünk.