Azt hiszem, erre az évre e gyermekvédelem szétesése rányomja a bélyegét. Tematizálja a közbeszédet, és egyre több olyan eset kerül a felszínre, ami botrányos, és eddig rejtve maradt.
A családon belüli erőszak esetei, a nevelőszülői hálózat problémái, a kórházban maradt csecsemők ügye, a Szőlő utcai történések felháborodást váltanak ki az emberekben. Miután jó ideje dolgozunk a generációs szegénységben élő gyerekekkel és családjaikkal, mi is rálátunk az Igazgyöngyben a témára.
Szeretnénk a családokat képessé tenni arra, hogy biztonságban felnevelhessék a gyerekeiket, ezért dolgozunk. A probléma sok esetben generációs léptékű munkát kíván, a szocializációs minták megtörése nem kis feladat.
A családokkal bizalmi viszonyt alakítunk ki, és amikor egy családon belüli erőszak tárul fel előttünk, az az egyik legnagyobb kihívás. Van persze, amikor nem kérdés, és azonnal lépni kell, de van, hogy még van esély a folyamatok visszafordítására, ilyenkor partneri együttműködésben az intézményrendszerrel próbálunk hatni, miközben ott a kockázat, hogy elzárkóznak tőlünk is, és bezárul a kapu, amit nem kis munkával sikerült megnyitnunk.
A kiemelt gyerekeket is igyekszünk követni, akár nevelőszülőhöz kerülnek, akár lakásotthonba. Van lakásotthon, ahol a gyerekekkel évek óta foglalkozunk, sikerült kialakítanunk egy jó együttműködést, ez is létrehozható.
Korábban volt kapcsolatunk a “speckósokkal” is, azokkal a gyerekekkel, akiknek a traumatizáltsága olyan szintű volt, hogy speciális elhelyezést igényeltek. Láttunk olyat, amikor a kis falu lakásotthonába olyan gyerek került, aki már tíz évesen megtapasztalt mindent, amit nem lett volna szabad, és ezekkel a megtapasztalásokkal került be a települési általános iskolába. Hamar kiderült, hogy ezt ez a közösség nem tudja felvállalni, jött a magántanulóság, aztán a szökés.
Megéltünk folyamatos szökéseket, láttuk, hogyan válnak eszköztelenné a felnőttek, és azt is, hogy a szökések kezelését egyetlen intézmény sem érezte magáénak. Láttunk jó szakembereket, akik a végsőkig küzdöttek a gyerekekért, és rosszakat is, akiknek nem lett volna szabad a pályán maradni. Láttunk szuper nevelőszülőt, és olyat is, akitől el kellett venni a rá bízott gyereket, majd később kiderült, hogy az intézményrendszerből jelezték már az elején, hogy oda nem szabad nevelésbe adni gyereket.
A munkánk elején azzal is meg kellett küzdenünk, hogy a jelzésünk lepattan a rendszerről, ellenségesek lesznek velünk, aztán a végén kiderült, hogy a sejtésünk beigazolódott, és abúzus történt. Az is többször előfordult, hogy a jelzésünk után a rendszerben dolgozó szakember kiment a családhoz, és közölte, hogy mi jelentettük fel őket, de ő tudja, hogy nem igaz. Lerombolta a családdal kialakított bizalmi viszonyunkat, miközben amit jelentettünk, valós volt, prostituálódott a fiatalkorú lány. Amikor próbáltuk tisztázni vele, a válasz az volt: “mit akartok, hogy én őrizzem?!”
A gyerekek traumái kezeletlenek maradnak, amikor kikerülnek a rendszerből ugyanoda mennek vissza, ahonnan kiemelték őket, és ugyanazokat a mintákat viszik tovább, mint a szüleik. Nyilván nem mindenki, de nagyon sokan. Az állami gondozott szülő gyerekei is felnőnek, gyerekeik lesznek, és gyakran belőlük is állami gondozottak lesznek. A börtönviselt szülő gyereke is gyakran kriminalizálódik, a szegénység túlélési stratégiái között ez egy megtörhetetlen mintának tűnik.
A többségi társadalom nem akarja őket. Megéltük a cirkuszokat, amikor lakásotthonokat tettek a lakókörzetekbe, van, ahol állandó feszültségi pontot jelentenek a közösségben, mert előfordulnak olyan esetek, amit az ott élők nem tudnak elfogadni.
Mindezt azért írom le, hogy jelezzem, az Igazgyöngy működése alatt folyamatosan érzékeltük, hogy a gyermekvédelem nem tudja betölteni megfelelően a feladatát. De ekkora problémákat, mint amelyek az utóbbi időben a nyilvánosságra kerültek és kerülnek, nem láttunk.
Milyen választ tud erre adni a rendszer? Úgy tűnik, hogy csak az erőszakkal történő rendteremtést. Ja, és ha három hónapnál tovább van szökésben a gyerek, akkor a helyének a betöltését. Mert van kivel betölteni. Egyre több.
A világ körülöttünk egyre többet foglalkozik a traumák kezelésével, a mentális egészséggel, és egyre több területen képeznek szakembereket, már rég nem csak pszichológusokat, fejlesztő pedagógusokat, gyógypedagógusokat, hanem life-coachokat, vannak reziliencia-coachinggal, kids és generációs coachinggal és még annyi más hasonlóval foglalkozók, van gyász- és traumafeldolgozó szakember, és ott a családállítás, stb…
De mindez nem jut el azokhoz a gyerekekhez, akik igazán bajban vannak, akiknek igazán szüksége lenne erre. Nekik marad a rendőrség, azok a megoldások, melyek az ő eszközrendszerükben vannak. Az pedig, mondjuk úgy, hogy nem a traumakezelés, vagy a mentális egészség területén találhatók. A Szőlő utcai bántalmazó felnőtteket mentegető miniszter a közvéleményt igyekszik a gyerekek bűneivel befolyásolni, ebbéli elragadtatásában börtönnek nevezi a javítóintézetet. Aztán elég csak egy határozat, és a gyermekvédelemtől a rendőrséghez kerülnek ezek az intézetek. Lesz itt rend.
Mivel az iskolarendőröket is szakmai sikerként éli meg a Belügyminisztérium, és nyilván itt is elérik, hogy rend lesz (és nem fog kikerülni egyetlen olyan információ sem, ami ezt a képet ronthatja), a közvéleményt is sikerül majd megnyugtatni, na ugye…csak fegyelmezés, büntetés kérdése az egész.
De pedagógusként is, és a szegregátumokban dolgozva is világosan látom: ez nem megoldás. Ez elfojtás, újabb traumák okozása, ami nem marad nyom nélkül senkiben. Az agresszió agressziót szül, és gyűrűzik majd tovább, felnőttként is hat majd. Nem marad a falakon belül.
A megelőzés, vagyis a prevenció eltűnt az utóbbi években. A helyét a kényszerítés, büntetés foglalta el. A rendszer nem is gondolkodik másban. A társadalmi leszakadásban élőknek ez jut. Az, hogy ők is gyerekek, akikben megvan az esély, nem érdekes. Az egy folyamat, aminek a vége a javítóintézet. A folyamatba pedig számtalan ponton be lehetne avatkozni, és fordítani rajta. Megint az ügy-kezelés és az ok-kezelés problémája ez, amiről már annyiszor írtam.
Ezen az úton azt hiszem, a börtönök országa leszünk.