Több mint 750 kérést rögzítettek a kollégáim, a mi működési körzetünkből, melyben a szülők segítséget kértek a beiskolázáshoz. És biztosan volt száz, vagy még több, ami az ország különböző pontjairól érkezett, ahová mi már nem tudunk eljutni, nekik próbáltunk más szervezeteket ajánlani.
Az üzenetek leginkább az emailcímünkre érkeznek, vagy a facebook oldalunkra, messenger formájában. És persze a központi telefonra is, szóban, az ügyeleti időszakban így is sokan kerestek minket.
Az írásos szövegek lehangolók.
Sokat hozhatnék példának, de talán ezen az egyen is sok minden értelmezhető.
“Csókolom R. zs. lenenk hogy kérdezem Man meg mikor mehetünk a csomag után”
Ennyi jön egy emailben, nyilván telefonról bepötyögve. Így, pontosan másoltam át, csak a nevet rövidítettem kezdőbetűsre.
És most gondolkodjunk el egy kicsit azon, vajon mi lehet az oka annak, hogy ma, 2025-ben egy felnőtt ember, egy anya, ilyen íráskészséggel él. És azon is, hogy vajon ezzel milyen lehetősége van bármire, amivel előbbre vihetné az életét…
Nézzük rögtön a megszólítást: “Csókolom”. Ami lehet azért, mert tanítványunk volt a művészeti suliban, és ez rögzült… de az is, hogy nem, de az égett be, hogy ebben az örökös “gyerekszerepben” kell viselkednie mindig, ha valamit el kell intéznie egy olyan közegben, ami nem az övé.
Igen, ez az, amiről már írtam többször, a paternalista viszonyulásban működésről. Mert paternalista módon viszonyul hozzájuk mindenki, a pedagógus, a háziorvos, a hivatali ügyintéző, a rendőr (persze nemcsak hozzájuk, valahogy részévé vált ez az életünknek, aki “jobban tudja”, vagy hatalmi pozícióban van, annak a kommunikációjába ez a viszonyulás hamar beépül). De akik a társadalmi leszakadásban érintettek, náluk ez elvárássá rögzül. Mondják meg, mit tegyenek, oldják meg, mert ők képtelenek rá, és ebből a “gyerekszerepből” nehéz kimozdítani őket. Ebben lesznek komfortosak, és ez fokozódik tanult tehetetlenséggé.
Nehéz velük elhitetni, hogy képesek valamire. Hogy a tisztelet nem a felnőtt ember “csókolomjánál” kezdődik, hanem a kommunikáció ennél árnyaltabban jelzi a viszonyulásokat.
Aztán persze a mondat többi része is árulkodó. Szókincs, szavak értelmezése, ragozás, nagybetű, ékezetek, írásjelek. Mind hibás.
Vajon hogy képes a 21. századi munkaerőpiacnak megfelelni, aki így ír, és feltehetően így is olvas, hiszen a kettő szorosan összekapcsolódik? Milyen munkakörök betöltésére lenne alkalmas, ha egyáltalán lenne abban a faluban, ahol él, valamilyen lehetősége a közmunkán kívül?
Tud-e értelmezni egy leírást, ami alapján dolgoznia kellene? Egy munkaszerződést? Tudja-e egyáltalán, hogy mit jelent ez? Érti-e, mit vállal, mikor ilyen tudással aláír egy kölcsönszerződést, vagy egy nulla forintos áruhitelt?
Tud-e élni állampolgári jogával, és képes-e úgy szavazni a választásokon, ami tudatos döntésen alapul, világlátáson, a pártok és a pártprogramok ismeretén?
Milyen tudással van jelen az online térben, képes-e felismerni a manipulációt, különbséget tenni valós-és álhírek között, mikor ez még a tanultabb, biztos alapkészségekkel rendelkezőknek sem megy mindig?
Milyen értékrendet tud a magáénak? Milyen lehet az én-képe? Mit gondolhat a világról, tudja-e értelmezni azt? Hogyan képes megszervezni az életét, a gyerekei életét, mennyi tudással bírhat ezen a téren?
Milyen lehetősége van, most már így, iskolás gyerekek anyjaként, hogy bepótoljon valamit abból, amit nem kapott meg az oktatásban, mikor gyerek volt?
Hiszen generációs szegénységben él, aki sem az iskolarendszertől, sem a családjától nem kapott eleget ahhoz, hogy másfajta életstratégiát tudjon felépíteni, mint az ő anyja, vagy a nagyanyja. Az iskola feltehetően végiggörgette, mint ahogy végiggörgeti majd a gyermekét is, a szegregálódott általános iskolában. Úgy fejezte be a nyolc osztályt, hogy így tud leírni egy mondatot. Nem sikerült motivációt felépíteni nála sem az olvasás, sem a tanulás felé. Ezzel le is zárultak a lehetőségei.
Vajon tud-e más hátteret adni a gyerekének szülőként, mint amit ő kapott? Nem valószínű. Az iskola, ahova ő járt, azóta erősebben szegregálódott, kevesebb szakemberrel dolgozik, még kevesebbet képes hatni, mint amennyire rá hatott.
Dolgozni nem dolgozott, munkahelye sosem volt, mióta a közmunka rendszere van, azóta ehhez kapcsolódik. Kap egy kapát és egy gereblyét, megmutatják neki, hol kapálja ki a gazt, mikorra. Nem kérdeznek vissza, hogy érti-e, mi a feladata. Nézi a többieket, leveszi onnan a mintát. Azt, amit ők mutatnak, akik hozzá hasonlók. Viszonyulásban is.
Otthon van elég dolga a gyerekekkel. Nem érzi, hogy a tanulás lehetőséget adna. Nem erre lát példát. A sikeres ember fogalma sajátosan értelmeződik. Ami túl messze van, akár térben, akár időben, azzal már nem gondolkodik. Formálja a nyomorúság tovább. Őt is, és a gyerekeit is.
Aztán majd a gyerekei is megértik, ha kell valami, így kell kezdeni, felnőttként is: “Csókolom… “. És a kör kezdődik újra.
Ki fogja megtörni, és mikor?