Az Igazgyöngyben nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is foglalkozunk. Létszükséglet ez, hiszen a gyerekekre irányulhat bármilyen pozitív hatás, annak nagy része eltűnik, ha a család más tartalmakkal tölti meg az életet, mint amit az iskolában tanulnak. Az oka ennek egyszerű: a szülők sem kaptak az iskolától eleget, ők is a családi minta átörökítésével alapozták meg az életüket, ezért ismétlődik újra és újra a generációs szegénység. Ugyanazokkal az életstratégiákkal találkozunk mi is, akik sok családnál már a második generációval dolgozunk.
Tíz évig hittünk abban, hogy az iskolában eleget tudunk hatni. Aztán be kellett látnunk, hogy nem, a generációs szegénységben élő családoknál más munkára is szükség van. Tizenhat éve értelmezzük ezt a hátteret, tárjuk fel az újabb és újabb túlélési stratégiákat, a traumatizáltság okait, és próbáljuk követni a változásokat is, melyek egyre gyorsabban alakítják ezt a közeget is.
A legnagyobb baj, hogy a szakképesítés nélküli, csak a fizikai erejével munkaerőpiaci értéket képviselő embereknek a 21. században kevés lehetőség adódik. Építkezéseken, segédmunkában, állatgondozásban, mezőgazdasági idénymunkában találnak lehetőséget, az első háromban a férfiak, a negyedikben a nők is.
A munkavállalói kompetenciák azonban több területet fognak át, mint a fizikai erő. A legfontosabb elemei a tudás, készség és az attitűd, melyből ez utóbbival küzdünk leginkább. Mert ez a viszonyuláshalmaz mindent meghatároz. A munkához, a feladathoz, a pénzhez, az egymáshoz való viszonyt, stb. és ennek nagyon sok köze van ahhoz, hogy milyen munkaerő lesz valakiből. És akkor még nem beszéltem a sokat emlegetett eladósodásról, ami a pénzügyi tudatosság hiányából fakad, és meghatározó lesz a munkában is. Persze csak akkor, ha az bejelentett, mert akkor utoléri az illetőt a behajtócég, ezért kerülik is, inkább a fekete zónában keresik a munkalehetőségeket. A felhalmozódott tartozások tehát nem a legális munkavállalás felé tolják őket.
Az egésznek lesz jelentősége a gyerekeknél is, hiszen a szülői példa és elvárás nagyon fontos a jövő szempontjából. Mindenki a könnyebb életet keresi, ahol kevesebb erőfeszítéssel lehet pénzt keresni. Ezért marad vonzó út a tanulatlan embereknek a feketezóna, az üzletelés, boltocskázás, cigaretta-és dohány árusítás, a pénzért fuvarozás, a kölcsönnyújtás, a kábítószer kereskedelem, a prostituáltak futtatása, vagy épp a lopás. Nem nyolcórás “gürizések”, pénzt viszont hoz, és ha kockázatos is, megéri.
De ha valaki nem a fizikai munkával szeretne pénzt keresni, és nem is a bűnözés útján, annak bizony tanulni kellene. De ez az üzenet nem elég erős. Furcsa volt megértenem, hogy igazából nem is tartják munkának a szellemi munkát, nem is értik, hogy ehhez tudás kell, diploma, sőt diplomák, és hosszú éveken át kell azért tanulni, hogy valakinek jövedelmező képesítése legyen.
Szóval a lényeg, hogy a gyerekek (tisztelet a kivételnek), nem kapnak elég motivációt a családból a tanuláshoz. Persze a szövegben megvan, “mondom én, hogy tanuljon”, de igazából sok családnál az a mintázat, hogy már oviba sem megy, ha nincs kedve. Ahol pedig ez működik, vagyis a gyerek így működteti, ott borítékolni lehet, hogy ez az iskolában is így lesz.
Sok gyerekkel találkozom, akik notórius hiányzók. Pedig mikor bent vannak, látszik, hogy örömmel kapcsolódnak, és ügyesek is…mégis, ritka vendégek az órákon. Lassan, de biztosan maradnak le, és kerülnek ki az iskolából alapkészség hiányosan.
A szülők tanulási motivációját nehéz kiépíteni. Próbálkoztunk persze mi is sok mindennel, írás-olvasás tanítással azoknak, akik ezt sem tudták, de nagyon nehéz ezt már felnőttként megtanulni. Dolgoztunk a felnőttek digitális tudásának a megalapozásán is, de ez sem volt túl eredményes, a gyerekek ezt tőlünk jobban beviszik a családokba, ráadásul az ő tudásbővülésük ezen a téren sokkal gyorsabb, mint másban. És ez sem annyira az iskolából jön, az informatika órákról, inkább egymástól.
De nem adjuk fel, próbáljuk a tanulást beemelni a munkánkba a felnőtteknél is. Akiket munkaviszonyban alkalmazunk, ott szükséges a betanítás, a munkafázisokat pontosan és gyorsan kell végezni, minden területen. Egy bizonyos szintig eljutunk ezzel, de tapasztalatból tudjuk, hogy automatizmussá tenni nagyon nehéz, mindig figyelni kell, ellenőrizni, ismételni.
A sikerélmény, az érzelmi megerősítés náluk is nagyon fontos. Elérni, hogy akarják megtanulni. Sokszor mondták: “á, én ezt nem tudom…” Mert sosem csinálták. Aztán kiderül, hogy megy. Együtt örülünk neki.
Aztán elindul valami. Volt, aki tanulni akart, mert csak hat osztálya volt. Segítettünk, megkerestük a lehetőséget, elvégezte. Más, akinek megvolt a nyolc osztálya, belevágott az érettségi megszerzésébe. De ez már nagyobb falat volt, nem sikerült, minden segítségünk ellenére, leginkább az élethelyzet miatt. A munkatársaknál támogatjuk a jogosítvány megszerzését is, ezt önerőből nem tudják megoldani.
És most történt valami, amire végképp nem számítottunk. Az angol-tanulás. Egyszer már volt egy fiú, aki nálunk dolgozott a mezőgazdasági programelemben, és megpróbáltuk becsatornázni egy nyelviskolai felajánlásba, online, de végül feladta. Ezt is, és a munkát is nálunk. De most két kolléganőnk a kézművesműhelyből, az egyik tanodapedagógusunkkal belefogott.
Tegnap beszéltem velük, és kérdeztem, mi motiválta őket ebben? Leginkább az – mondták- hogy amikor külföldi vendégek jönnek (ez viszonylag gyakori nálunk), tudjanak köszönni, egy-két szót beszélni velük. “Mert látom, hogy maga milyen folyékonyan beszél velük… és én is akarom.”- egészítette ki egyikük. Aztán beszélgettünk, hogy mennyi mindenre rá van írva angolul is a tudnivaló, no meg ott az internet világa is, ahol könnyebb eligazodni, ha értjük az angol szavakat. Nagyon lelkesen keresték a területeket, ahol hasznosíthatják. Én pedig dicsértem őket, és meséltem, hogy én is tanulom, most is, minden héten van nekem is órám.
Aztán sorolták, miket tanultak már, mesélték, hogy spirál füzetbe másolják le a szavakat. Láthatóan boldogok voltak. Én is.
Talán nem is az angol most a legfontosabb. Talán inkább a tanulás vágya, maga az, hogy belefognak. Emlékszem, milyen lelkesen tanulták sokan a tánclépéseket is, mikor a Jerusalema-táncot betanultuk. És tanulnak a kézművesklubban is, horgolni. No meg főzni, sőt, tortát sütni a főzőklubban.
Amiből tegnap is készült egy szép torta, egy ötgyerekes anyuka kérte a lehetőséget és a segítséget, hogy elkészíthesse. Most nem is maguknak, hanem a testvére kisfiának a szülinapjára.
Olyan eredmények ezek, melyeket a munkánk kezdetén el sem tudtunk képzelni. Hogy valamit, ami időt, energiát igényel, önként akarnak. Tanulni. Ez a változás pedig kihat a gyerekeikre is.
Ezt a mintát erősítjük. De így az igazi, mikor bennük érik meg a szándék. Siettetni ezt sem lehet. De ha beindul, van esély.