Írja nekem a héten egy kedves, jó szándékú, ám az egészet nehezen értő támogató, hogy kitalált valamit, aminek az a célja, hogy a gyerekeket rádöbbentse, tanulniuk kell. És ehhez szerinte az jó út, ha olyan közegbe visszük őket, kirándulni, ahol látják, máshogy élnek gyerekek, családok. És akkor, ott, majd rádöbbenek.
Már tavaly is nekifutottunk ennek, akkor is próbáltam megértetni vele, nem ennyi a dolog, mert, ha ennyi lenne, akkor már rég megoldódott volna minden, legalábbis a generációs szegénység problémája biztosan. De úgy látszik, nem tudtam akkor sem megértetni vele, azért jelentkezett újra.
Mert ez nem ennyi. A „rádöbbenések” sorozata sem elégséges. Persze, mondják, tanulni kell, igen, de ezek csak szavak maradnak, amiket mi hallani akarunk, ez nem jelent tartós elköteleződést, hiszen a család, a közeg üzenete más, más túlélési stratégiákkal, és ez a hatás sokkal erősebb. Ráadásul napi szinten megerősítést nyer, az életük minden percében. Ez ellen nagyon nehéz harcolni. Pláne, ha az iskola sem túl jó. Ha nem ad esélyt, támaszt, biztatást. Ha mindig a kudarccal szembesít. Így, még ha találkozik is más példával, hogyan „döbbenne” így rá egy kisgyerek arra, mit tegyen, kitartóan, hogy a sorsa másfele vegye az irányt?
Ez a „rádöbbenés” a közösségben sem megy, a felnőttek között. Folyamatosan teremtünk „rádöbbentő” szituációkat, és teremtődnek is. Az Igazgyöngy filozófiája az is, hogy nem kényszerít sosem, semmit, hagyja, hogy a saját kárán tapasztaljon meg mindent mindenki, és mindig adunk lehetőséget az újrakezdésre. Mert a szegregátumok indulatvezérelt világában gyorsan születnek meg döntések, felmondások, kirohanások, nagy, látványos veszekedések, a dolgok elferdítése, ami után azért hamar kiderül: nem volt ilyen súlyú az egész, nem volt valós az információ, gerjesztett és öngerjesztett volt a düh, és jó lenne visszarendeződni. Ilyenkor mi azt kérjük, a közösség előtt tisztázzuk ezt, mi nem zárjuk be az ajtót senki előtt, de beszéljük meg, mi történt, értékeljük ki, mit kellett volna másként, aztán zárjuk ezt le, és ne hátra nézzünk, hanem előre. És próbáljuk újra, egy más, a tanulságokat levonó viszonyulással.
Nem nekünk van erre szükségünk, hanem a közösségfejlesztés miatt, ezért nem is mi közöttünk zajlik le ez a beszélgetés, hanem a többieket bevonva. Hiszen azt szeretnénk, ha azok az íratlan közösségi szabályok működnének, amit tulajdonképpen ők építenek, mi csak segítünk benne, és ami majd egyszer működésképessé teszi ezt a kis közösséget.
Eddig, az elmúlt években ehhez ragaszkodtam mindig, senkivel sem zárjuk le végleg az együttműködés útját, mindenkinek kell adni lehetőséget a visszacsatornázódásra. Ám ez, bármennyire is jól hangzik, van, hogy nem megy. A nyáron muszáj voltam megfogalmazni magamnak, hogy vannak esetek, amikor nem szabad tovább engednünk ezt, muszáj elhatárolódni. Vannak, akikről itt kell lemondani, mert nem lehet mindenkit megmenteni, a maga akarata ellenére, és ha újra és újra árt a többieknek, és az együttműködésünk ellen dolgozik, a sokadik cirkusz után is, akkor egyszer azt kell mondani: elég volt. És ezt nem magam miatt kellett kimondanom, (mert én mindig, mindenkivel hajlamos vagyok az újratervezésre), hanem a közösség miatt, akikkel együtt dolgozunk. Akik ott élnek, akiktől azt várjuk, hogy képesek legyenek megszervezni magukat, akik belülről látják a folyamatokat. Saját bőrükön megtapasztalva a rosszindulatot, a feszültségkeltést, a rágalmazást. És egy ponton túl nekik nem megy a visszarendeződés támogatása.
Ez talán mutatja azt is, mennyire fontos, hogy együtt dolgozzunk. Mert az én jó kis „elméletemet” felülírja a szegregátumok világa, és az emberi gyarlóság. A két fél, a problémát kívülről látók, meg a benne élők együtt alakíthatják csak ki a megfelelő utat. Egyedül nem megy.
Az elején (a kilencedik éve dolgozunk a faluban) rengeteg volt a konfliktus. Volt, nem is egyszer, hogy az indulatok feszülése miatt a rendőrség segítségét kellett kérnünk, mert mi magunk is veszélyben voltunk. Volt, hogy aláírást gyűjtöttek ellenünk azok, akiknek az érdekeit sértettük, hogy eltávolítsanak bennünket a kis faluból. Már jó ideje nem történt ilyen, ám a nyáron újra volt egy, ami alaposan felkavarta a falut. És sokadjára, megint, ugyanazok voltak a mozgatói.
Sokszor írtam már arról, mennyire nehezen értem, hogy vannak emberek, akik akkor érzik jól magukat, ha feszültséget gerjesztenek, „kavarnak”, ahogy a helyiek mondják, összeugrasztanak másokat, szóval, folyamatos bajkeverők. A kreativitásukat ebben az irányban teljesítik ki, manipulálva a többit, kihasználva a tudatlanságukat, befolyásolhatóságukat, elképesztő tárházat alkalmazva ehhez.
Vicces, de néha teljesen párhuzamot lehet vonni a szegregátumok világa és a nagypolitika között, a halatomvággyal átitatott ember ugyanazokat az eszközöket használja kicsiben is, mint nagyban. Egyrészt magát mindenek felett állónak, és érinthetetlennek érzi (mondjuk azért, mert „spanja” a rendőrségnek, vagy mert a helyi kisebbségi önkormányzat vezetője), és ezzel magát a többiek fölé helyezi. Ő majd „rendet” tesz, a saját értékrendje szerint, igazságtalanságot kiállt ott, ahol semmi ilyesmi nincs, koholt vádakat terjeszt, hogy a nincstelenségben ellenségnek lásson minket a nyomorult másik ember. Ha nem megy, jön a fenyegetőzés: aki nem áll mellé, azt feljelenti a rendőrségen. Mert szerinte az ő szavára hallgatnak ott is. Vagy, hogy elviteti a gyerekeiket a gyámüggyel. Hív egy ügyvédet, aki majd segít neki, hiszen itt ugye a jog is sérül…. Próbál konfliktust gerjeszteni az alapítvány és az önkormányzat között. Aláírásgyűjtésbe kezd ellenünk. Aztán, bejelenti, hogy eljön az „igazság napja”. Mert ő szólt a médiának…és azok most kijönnek, és jól megmutatnak majd mindent. De az a bizonyos média nem jön. Nem baj, ott a facebook. Azon próbálja hergelni a többieket. A végén, mikor már semmi eszköze nem marad, akkor még bepróbál az ő vallásos „tisztaságával”, a jó és a rossz (ez mi vagyunk) szembeállításával.
Általában itt szokott elhalni a dolog, ismerjük már a forgatókönyvét. Eleinte még többen, aztán egyre kevesebben álltak mellé. Aztán pár hónapos szünet, és visszarendeződés következett. A tisztázásban pedig mindig ott voltak a nem bizonyítható elemek, a félrevezetések, a „nem is úgy volt”, amit az ember már nem szívesen boncolgat, hónapok után, mert az sokszor új feszültségeket szíthat.
Ám most nem így történt. Most továbbmentek, és augusztusban egy ügyvédi levelet kaptam, amihez csatoltak három felhatalmazást is. A „kavaró” párét és még egy asszonyét, aki már többször is társult hozzájuk. Teljesen értelmetlen vádaskodással és fenyegetőzéssel, ultimátummal. (Pl. hogy 30 napon belül „távolítsam el” a társadalmi vállalkozásunk vezetőjét, és tegyek a helyére „keresztény értékeket figyelembe vevő” személyt.) Aztán persze nem történt semmi, elég nehéz lenne az alapítványunk ellen ezekkel a vádakkal bármit elindítani. De elvett tőlem időt, sokszor kellett megnyugtatnom családokat, hogy nincs alapja semminek, és ne féljenek, mert nincs hatalma az illetőnek sem a rendőrség, sem a gyámhivatal felett. Sem felettünk, bármennyire szeretné.
A sok keserűség, amit újra, és már sokadjára okoztak a közösségnek, megerősítette, hogy velük le kell zárni a közös gondolkodást. Azt hiszem, ha hamarabb meghozzuk ezt a döntést, már sokkal előrébb tartanánk. Az elszigetelődését már önmaga megindította a közösségen belül, hiszen, míg pár éve még többen mellé álltak, most már csak egyetlen embert sikerült behúznia. Maguk maradtak. És azt hiszem, ők veszítették a legtöbbet. Mert minket, a többiekkel csak még jobban összekovácsolt a cirkuszuk. Megtanultunk már kiállni egymásért. Tudjuk a határainkat, a korlátainkat, de van erőnk, erőforrásunk, és előre nézünk. Nekik csak a hatalomvágyból és a gyűlöletből épített korlátaik maradtak. Sokadjára. És erre, úgy tűnik, nem tudjuk őket kilenc év után sem „rádöbbenteni”.
