A főállású anyaság mintáját követő fiatalasszonyok között sokan nevelik egyedül a gyerekeiket. Van, akinek sosem volt tartós kapcsolata, mást évek után hagyott ott a párja, gyerekestől, no meg vannak, akik csak átmenetileg vannak egyedül, mert börtönben van a gyerekeik apja. Minden sors egyedi, más a szocializáció, a problémahalmaz is más, amiben élnek, de ami közös, az a ragaszkodás a gyerekeikhez, és a vágy egy stabil életre. Ezért mindenre képesek. Még arra is, hogy ugyanazt a poklot járják meg, újra és újra.
Van, aki mindig a felbukkanó új kapcsolattól reméli az érzelmi és egyéb biztonságot, aztán a pár napos alkalmi kapcsolat után csak a megfogant terhesség emlékeztet a felvillant közös jövőre. Az apák többnyire nyom nélkül tűnnek el, gyerektartást egyik sem fizet, sokan nem is keresik többé a gyermeküket. Van anya, akinek négy apától négy gyermeke van. Nem prostituált. Csak minden kapcsolattól azt reméli, működni fog.
Vannak gyerekek, akiknek kideríthetetlen, ki az apja. Így aztán semmiféle követelést nem is támaszt velük szemben senki. Szegénységben nőnek fel, az anyjukkal, az apjukat nem is ismerik, sodorja őket az élet.
Persze sokan többnyire a nőket hibáztatják, „milyen nő az ilyen, aki egyből odaadja magát, nem is védekezik, nem is veteti el, stb.”, más meg pont a férfit, „milyen felelőtlen magatartás ez, azt hiszi, elég, ha csak megcsinálja, és utána otthagyja, stb.”…. De a dolog igazi mélységébe, a nyomorúságban így és eddig fejlődő érzelmi viszonyulásokba, a felelősségérzet és a jövőkép hiányába, a pillanatnyi kötődés mindent felülíró üzenetébe senki sem gondol bele. A többség elintézi azzal, hogy „ezek” ilyenek.
Megérteni ezt sokszor tényleg nehéz, nekünk is. Nincs benne ugyanis tudatosság, csak sodródás van, kötődéskeresés, képesség-és tudáshiány, rossz szocializáció, amit aztán átörökítenek. Adják tovább a lányaiknak. Megszakítani ezt a sorsszerű folyamatot nagyon nehéz feladat. Mert zsigeri viszonyulások vannak benne. Élethez, férfihoz, pénzhez. Sérülékeny elhatározások. Pillanat alatt ellentétesen forduló akarások. Gyors, érzelem-vezérelt döntések. Hazug, hamis képek. Sosem kielégülő vágyak. Átörökített alárendeltség. Mindig felparázsló remény.
Nézem azt a törékeny, sovány, fiatal nőt is, aki bejött hozzánk. Egyedül van a két gyerekével. Vagyis van még egy, de az a nővérével él. Ő a két kicsivel van. Hárman kb. 53 ezer Ft-ból élnek havonta. 22 800 a szociális, 29 600 a családi, sorolja a kérdésemre. 10 ezret fizet az albérletre. Marad 43 ezer Ft, ami havonta 14 300 fejenként. 477 Ft jut naponta.
„De nem panaszkodok”- mondja. „Megélünk.” Kérdezem a problémás pontokat, pl. a fűtést. „Minden rendben lesz azzal is” – mondja – „nekem öt osztályom van, és mikor három hónapig jártam alapkompetenciafejlesztésre, ott 85 ezret kaptam, az a családival több volt, mint 100. Akkor félretettem, megvettem a kályhát, meg a tüzelőt is. Csak el kell zárnom mindent, mert az utcában lopnak. Amikor egyszer az egyik gyerek lázgörcsöt kapott, és be kellett mennem vele a kórházba, mindent elloptak tőlünk. Az ennivalót is, meg a fát is. Szörnyű, hogy milyen emberek vannak. De az Isten megbünteti majd őket…. Hétfőtől péntekig meg járok a pékségbe. Mindig nekem adják, ami megmarad zárás utánra. Még fizetnem sem kell érte. Nagyon rendesek. Nekünk meg kevés kell….”
„És a gyerekek apja?” -kérdezem. „Börtönben van…. Régi dolog, lopások.” -hangzik a válasz. „Látogatja? Tartják a kapcsolatot?”-kérdezem. „Nem igazán. Nincs nekem pénzem arra, hogy elutazzak, beszélőre. De nem is bánom. Megvan nekem a feladatom, itt vannak a gyerekeim, azokra kell gondolnom.” „Nem is várja vissza?” „Nem tudom. Nyugalmat szeretnék. Meg biztonságot. Nem akarom az olyan életet, mint ami volt.” „És most egyedül van?” „Igen. Nem kell nekem többé senki”- mondja határozottan.
A másik asszony már többször bukkant fel a kapcsolatrendszerünkben. Bántalmazott asszony, többször menekült a gyerekeivel a párja elől, anyaotthonban is volt, többfelé, de mindig visszatért a férfihoz. Aztán pár hét múlva újra jött, sírva, hogy segítsünk. Mikor kérdeztem, miért ment vissza hozzá, a vállát vonogatta. „Mert hívott. Azt mondta, nem bánt többet. Én meg bolond fejjel elhittem.” Már több hónapja nem tudtunk róla, legutóbb a párja kereste nálunk, de neki, ha tudtuk volna se mondtuk volna meg, hol vannak. Aztán a múlt héten megint megjelent az asszony. Sorolja, hol voltak, milyen otthonokban, aztán, hogy egy rokonnál kapott albérletet egy közeli kis faluban. Most itt vannak, és a jövő hónap már könnyebb lesz, de most kérne egy kis segítséget, mondja, nem lesz ez rendszeres, csak most, mert sok kiadása volt a költözéssel, egy élelmiszercsomag kellene, meg a gyerekeknek iskolaszer, és ha lenne, neki egy 36-os cipő, mert csak papucsa van. Bizakodónak és erősnek tűnik. Már többször láttam így. Aztán megverve, nyomorultul menekülve is.
Két fiatalasszony. Gyerekekkel. Mindkettő olyan határozottnak tűnik most. Most mindkettő tudja, mit akar. És azt is, mit nem. Ragaszkodnak a gyerekeihez, most terveznek, beosztanak, állítják, nem akarják a gyerekek apját, ki ezért, ki azért, és nem akarnak más férfit sem.
Aztán jön valaki, akinek újra hisznek. Mert szükségük van a támaszra. És újra kezdődik az egész.
