Tulajdonképpen elégedett lehetnék. Hiszen tudtunk tovább dolgozni, vinni tovább az iskolát, és az esélyteremtő modell fejlesztését is. Az iskola továbbra is eredményes, egyre jobban tudjuk szakmailag is rendszerbe állítani, amit gyakorlunk, a módszer terjed, itthon is, és külföldön is. Az oktatással, és a szociális munkával is ígéretes egyetemi projektekben dolgozunk, ami mindenképp fontos előrelépésnek tekinthető.
Az alapítvány társadalmi beágyazottsága a térségben erősödik, az idén (kivéve az egyházi iskolák szegregáló hatása miatti helyzetet) tulajdonképpen konfliktusmentesen, együttműködésben dolgoztunk az intézményrendszerrel is.
A toldi modell is ígéretesen alakul, a tanoda, a társadalmi vállalkozás, az asszonyközösség is szépen halad azon az úton, amit tudatosan elterveztünk. Most vagyunk a 20 évre tervezett stratégia 9. befejezett événél. A településen a folyton ellenünk szegülő mellé sem áll már lassan senki, maga a közösség határolódik el a hangadótól, az áskálódó, hazudozó, fenyegetőző viszonyuláson átlát már mindenki. Sokat haladtunk infrastruktúrában is, no persze nem kell hatalmas uniós beruházásokra gondolni, sokkal inkább civil és céges támogatásokból, számunkra is elérhető, az államtól független pályázatokból finanszírozottakra. Így bővültünk ebben az évben is állami segítség nélkül egy konténerházzal, a felújított baba-mama klubbal, és a januárban végre elinduló brikettüzemmel. A gyerekek javuló tanulmányi eredménye, az egyre sikeresebben működő kézművesprojekt, az együttműködésben erősödő és önállósodó közösség mind azt mutatja, jó úton járunk.
Nő a munkánkat követők és támogatók száma is, látszik ez az emelkedő 1%-on, de az év végén kapott Príma Primissima felejthetetlen közönségdíján is.
Szóval, tulajdonképpen elégedett lehetnék… mégis, ha visszanézek a 2018-as évre, nincs pozitív érzésem. Mert a probléma, amiben az Igazgyöngy dolgozik, nem változott, sőt, azt hiszem, csak mélyült. És nyilván a kontraszt, ami a mi eredményeink és a „kontrollcsoportként” értelmezhető, segítő szervezetek nélküli térségekben tapasztalható, elkeserítő módon mutatja számomra, lenne kiút…. ha lenne rá valós kormányzati szándék.
A „családok évében” világosan körvonalazódott, hogy a generációs szegénységben élő családok a döntéshozók számára nem értelmezettek családként. A lakhatási szegénység nem változott, a gyerekek ugyanolyan közegben élnek, mint korábban. A hibáztatás, a személyi felelősség hangsúlyozása maradt esetükben az egyetlen kormányzati viszonyulás. Egyébként nem is vesznek tudomást róluk. A közmunka morálisan többet ártott, mint használt. Az oktatás pedig? Azt hiszem, a jövő szempontjából ez alakul a legrémisztőbben. Az oktatási szegregáció állami segédlettel tovább erősödött 2018-ban is. A módszertan, a szakemberellátottság, a tananyag, mind visszafele, és nem előre mutat.
Nyilván én, mint pedagógus, ezt különösen érzem, de azt is tudom, az egészségügy helyzete pl. sokkal hamarabb felháborítja az embereket, mint az oktatásé. Egyszerűen azért, mert az oktatás hatása csak a jövőben mutatkozik majd, és azzal, hogy mi lesz a mai általános iskolákban tanulókkal tíz év múlva, most senkit sem érdekel. Elég sok naponta érzékelhető gond van, ami leköti az embereket.
Szeretek régi szakmai könyveket lapozgatni. Mert érdekes nézni, melyek azok a gondolatok, amelyek időtállók, minden rendszeren átívelők, és melyek azok, amelyek betorzulnak az adott kor ideológiájába. Most pl. Dr. György Júlia 1965-ben (!) kiadott könyvében olvastam ezeket a nevelés céljáról szóló sorokat:
„Kifelé vakon engedelmeskedő, belül azonban lázadó, világgyűlölő rabszolgákat akarunk-e, vagy az útját öntudatosan választó s azt becsülettel és derűsen járó, bensőleg szabad embert? Lelkileg egy életen át gúzsban élő, kifelé minden aktivitásában akadályozott, gátolt, bensőleg pedig civilizálatlan, primitív, néha veszélyes indulatokkal telített, társadalmon kívüli lelki rokkantat, vagy aktívan kezdeményező, az élethez ezer szállal kötődő ember-és életszerető, „humánus” embert?”
Érdekes, különösen, ha a mai központi elvárások tükrében, egy leszakadó térségből nézve az iskolarendszert (meg az abból kikerülőket) olvasom ezt…
A 2018-as év számomra a társadalmi szakadék növekedésének éve volt. A döntéshozók által óhajtott, és mindent figyelmen kívül hagyó kép és a valóság közötti űr továbbépülésének éve. A parlamenti térben elhangzó, arcpirító mondatok, a gúny és a cinizmus éve. A leszakadó térségekben növekvő kilátástalanság éve. A mindent birtokló, és mindent megtehető viszonyulás kiteljesedésének éve. A gyűlölet éve, amiben már az agresszió csírái is megmutatkoztak.
Néha már azt érzem, nem is tudatos szervezés ez az egész. Már önjáró lett ez a sok negatív dolog. Hiszen már ott van minden szinten…az emberekben… és ezt látom a legelkeserítőbbnek. Mert (ezt is György Júlia könyvében olvastam) “az emberi gondolkodás és életérzés valódi átalakulása a legnehezebb, leglassúbb folyamat”. És ami már megtörtént ebből, azt nagyon nehéz lesz visszafordítani.
Jó lenne hátradőlni kicsit, és azt mondani, végül is, amit akartunk, abban sikeresek voltunk. Más meg nem érdekel, mi itt dolgozunk, úgy, ahogy mi akarjuk, ráadásul eredményesen, és más kisebb-nagyobb térség problémája nem érdekel minket. Pláne nem, ami az országban van.
De nem tehetjük ezt. Egyrészt, mert elér hozzánk máshonnan is a segítségkérés egyre erősödő hangja. Másrészt, azért, mert akikért dolgozunk, azokat hozzá kell illeszteni az intézményrendszerhez… az óvodához, iskolához, hivatalokhoz, egészségügyi rendszerhez, mindenhez. Ezeket viszont a kormányzat működteti, a saját szabályai szerint. A döntéshozói felelősség birtokában. Néha azt gondolom, ezt nem érzik. Hogy mekkora ez a felelősség, és mit tehetnek meg ennek birtokában.
Szeretnék jövőre egy indulat- és gyűgyöletmentesebb évet. Döntéshozói felelősséggel, ami biztosan nyomasztó teher lehet. Szeretném, ha éreznék ennek a terhét. Ha szembenéznének vele.
