Furcsa ez. Miközben egyre nagyobb indulat feszül a vendégmunkások körül, és sokan felvetik a hazai foglalkoztatás gondjait is, pl. a nyugatra vándorló hazai munkaerő, vagy a közmunkaprogramban vegetáló emberek kérdését, az embernek olyan érzése van, mintha nem ismernénk fel: egy folyamat vezetett idáig.
A folyamat pedig nem most kezdődött, voltak benne kezeletlen helyzetek generációk óta, aztán tevődtek rá újabbak, rossz döntésekkel, és most, mikor az egész problémát már valamelyik szegmensében mindenki érzi, sokan most kezdenek el gondolkodni a helyzeten.
Persze nem mindenki, van, aki még most is kényszeresen bizonygatja, hogy teljes körű a foglalkoztatás, tömegesen jönnek vissza az átmenetileg külföldre költözött családok, vagy, hogy a szakképzés is tökéletesen betölti a funkcióját. A külföldi munkaerő pedig csak azért kell, mert ekkora gazdasági fejlődést, amiben ma vagyunk, ezt a tempót nem lehet már másképp áthidalni, még, ha a kormány dolgozik is rajta, de átmenetileg nincs jobb megoldás.
Most nem hozom ide a globális munkaerőátrendeződés kérdését, inkább csak a hazai dolgokon agyalnék kicsit. Azon, hogy milyen kérdések merülnek fel ebben, és erre milyen válaszokat adnak a szereplők.
Kezdjük az időbeliséggel. Mikor kezdődött a vidék leszakadása, mi történt a földekkel, az állatartó telepekkel, gyümölcsösökkel, zöldségtermeléssel, tejgazdálkodással, stb. és mi azokkal az emberekkel, akiknek mindezt munkát adott, helyben? Tudott-e a rendszerváltás ezekre pozitív átrendeződéssel, fenntartható módon reagálni? Nos, azt hiszem, ezzel nem dicsekedhetünk.
Számomra szimbolikusan mutatja ezt a valaha szebb napokat megélt berettyóújfalui Tejporgyár, az épülete előtt az országban egyetlen tejmunkást ábrázoló szocreál szobrával. A gyár 1957-ben, a térség tejtermelésére épült, a települési tejcsarnokokból begyűjtve a tejet, és feldolgozva azt tejporrá, később fagylaltporrá, és más termékekké. Ma már nincsenek olyan háztáji gazdaságok, ahol tehenek lennének, a tejcsarnokokat lebontották, és megszűnt a gyár termelése is. Az épület maradt. 2015-ben nagy politikai csinnadrattával az újraindulás lehetőségét villantották fel, de nem történt semmi. Az összes hozadéka a szobor megtisztítása volt (persze ez is valami). Azóta az épületen fut a repkény, mállik a fal, rozsdásodnak a fémfelületek. Nemrég pedig kikerült rá egy tábla is: eladó.
Persze ahol nincs mezőgazdaság, ott nincs alapanyag, ott nincs miből gyártani. És ott nincs szükség munkaerőre sem.
Ez az ágazati leépülés, no meg a növénytermesztés monokultúrás átrendeződése nem igényel sok munkaerőt. Más pedig nem épült be helyette. A légüres térben maradt, egyébként nem képzett munkaerő viszont létező elem ma is, új generációkban termelve újra önmagát. A túlélési stratégiák fordulatot vettek, munkát leginkább az építőipar adott, távolabb, ami heti-havi távollétekkel szervezte át a családok életét. Ma ebben a szegmensben nagy szeletet foglal el a feketezóna is, az alkalmi, vagy annak álcázott foglalkoztatással. Aki meg maradt helyben, az a nyomorúságra telepedett szolgáltatásokból szerez pénzt, boltocskázás, illegális dohány-és alkoholárusítással megerősítve, pénzért fuvarozás, üzletelés. Amit a rendszer is elnéz, hiszen a szolgáltatáshiányos falvak már nem is lennének élhetők nélkülük. Mindenki boldogul, ahogy tud, ahogy akar.
Közben pedig lassan, de biztosan tette magáévá a fogyasztói világ hatása mindannyiukat. Kezdvezményes áruhitelekkel, személyi kölcsönökkel, melyeket az ügynökök helybe visznek, és megadják a pillanatnyi anyagi jólét illúzióját. A pénzügyi tudatossággal nem bíró felnőttek pedig eladósodnak. A tartozásaik behajtócégekhez kerülnek, ami a fizetés felének a levonásával jár. Mindez pedig a feketezóna irányába tolja őket, a “zsebbe fizetés”-ben nincs levonás. A túlélés tehát nem a legális munkavállalásban van. A szülői, rokoni minta pedig erős.
És ne hagyjuk ki az oktatást sem. Az iskola esélykiegyenlítő hatása a rendszerváltás óta sem bírt kiteljesedni, az utóbbi években pedig folyamatosan romlik. Mára sosem látott mértékűvé vált az oktatási szegregáció, ami szakemberhiánnyal, a pedagógusok kiégésével párosulva képtelen megfelelő alapkészségű és a tanulás iránt motivált gyerekeket kibocsátani az általános iskolából.
Képtelen vagyok megérteni, miért van az, hogy a megoldást ebben a helyzetben a szakképzésre helyezi a rendszer. Tanulmányi ösztöndíjjal próbálnak a rendszerben tartani gyerekeket, de vajon ez párosul-e a megfelelő tudás megszerzésével? Alapkészséghiányos gyerekekkel elérhető-e az elégséges szakmatanulás? Ami nincs megalapozva, az mitől állna meg? Miért nem az általános iskolára fókuszálnak?
A szegregált iskolák már csak túlélni akarják ezeket a gyerekeket… továbbgörgetik, átengedik azt is, aki semmit sem tud, mert nem tudnak vele mit kezdeni. Menjen, mihamarabb. Ha bukik, csak az időt húzzák, és később szabadulnak meg tőle.
A középiskola meg úgy csinál, mintha boldogulna. Mintha 16 évesen be lehetne pótolni mindazt, amit 7-8 évesen kellene elsajátítani. Aztán majd, ha kiesik innen is, különféle tanfolyamokon alibizi le a rendszer a szakmák megszerzését. Ami leginkább csak egy papír.
Hogy mit nem sikerül ebben a látszólagos ügy-kezelésben megoldani? Azt, hogy akarjon tanulni. Hogy előremutató lehetőséget lásson abban, hogy tanul, és a megszerzett tudással munkát vállal majd. Nem kap ehhez motivációt, mert otthon nem ezt látja, hiszen a szülő is alapkészségek híján, szakmaszerzés nélkül került ki a rendszerből, “mégis itt vagyok”-mondja, és megkeresi a pénzt, csak nem ott és nem úgy, ahogy azt a többségi társadalom elvárja. Nem inklúzió-barát módon.
No, és ez az egész együtt, a funkcióját betölteni nem képes iskolarendszer, és a családi szocializációs minta, magával hoz még egy sor dolgot, amit összefoglaló néven munkavállalói kompetenciáknak hívunk. Feladattudat, szabálytartás, felelősségérzet, elköteleződés, együttműködési képesség, stb.
Akik külföldről jönnek munkát vállalni, ők ezekkel rendelkeznek. Mi meg, bár rendelkeznénk erőforrással, képtelenek vagyunk ebből a társadalmi csoportból “kinyerni” a munkaerőt.
Mert a társadalmi leszakadásból nem tud meríteni a 21. századi európai munkaerőpiaci elvárás. Amiben még sok más elem is ott van, bilincsként, a lakhatási szegénység, a nők helyzete, az egészségtudatosság hiánya, stb.
De nincs kit hibáztatni. Ezt mi, magyarok csináltuk meg magunknak. Rendszereken át ívelve, kitartóan a szőnyeg alá söpörve mindent, politikai érdekek szerint használva őket. Most pedig már mindenki látja, mekkora a baj.
Kérdés, hogy mikor és ki kezdi el legalább a szembenézést vele.