Annyira pontosan látszik, hogy a gyerekek ugyanazokat a viszonyulásokat modellezik le, mint amit a szüleiknél látnak…Persze igazán ez akkor tűnik fel, ha látjuk azt is, hogy a felnőttek mit, hogyan tesznek otthon, vagy a közösségben. Az ember annyira nem csodálkozik ezek ismeretében az iskolai konfliktusokon.
Különben mindig ezen tipródom a legtöbbet. Hogyan lehetne a szándékolt bántásokat, sértéseket, koholt vádakat, hazugságokat, beszólásokat kiszorítani, és megtölteni valami mással, ami emberi, nem bántó, tisztességes. Rengeteg energiát vesz el ez, nemcsak tőlünk, hanem tőlük is. Persze nem kellene csodálkoznom, hiszen mindenhol ebbe az irányba haladunk… miért épp a szegregátumok világa lenne a kivétel. Többször írtam már le, mennyire erősek a párhuzamok. Sokszor épp azoknál látok azonos viszonyulásokat, akik egyébként lenézik a generációs szegénységben élőket, buzgón hangoztatva olyanokat vádként, melyek őket is ugyanígy jellemzik.
Tényleg őrület látni, hallgatni, ahogy felnőttek megkeresik a másik legfájóbb pontját, és ott marják meg. Ahogy olyan mondatokat adnak a másik szájába, amiből egy szó sem igaz. Ahogy addig provokálják az illetőt, míg az kiborul, és ettől éreznek örömöt. Ahogy uralkodni akarnak a másikon, letiporni, megalázni. Ahogy a manipulációban sokkal fejlettebb szinten vannak, mint pl. bármilyen pozitív érzelem kinyilvánításában a másik felé.
Pedig mennyit dolgoztunk már ezen! Rengeteg ilyen esetnek mentünk már utána. Bizonyítottuk az értelmetlenségét, a valótlanságát. A reakció ilyenkor általában a letagadás. Vagy a megsértődés. Néha, ha már nem lehet tagadni, van aki bevallja: hát, hazudtam. Néha meg annyira akarják hinni, hogy igaz, amit állítanak, hogy akkor sem hiszik, hogy nem így van, ha a szemük előtt bizonyosodik be.
Megtanultuk már azt is, hogy lehet az indulati fokot mérsékelni. Mikor jobb, ha nem vitatkozunk, mert nincs értelme. Hagyni kell, és majd később visszatérni rá.
Azért is nehéz ez, mert odáig már eljutottunk, hogy amikor jelen vagyunk, nincsenek ilyen konfliktusok. Ám mire reggel kimegyünk, már halljuk, megint bekavart valaki. Hétvégén a facebookon is sokszor követni tudjuk, ki, mikor, kivel veszett össze, mibe vonják bele az alapítványt is. Ez az állandó konfliktushelyzet pedig amortizálja az alakuló közösséget. Meg persze minket is.
Mindig minden visszajut hozzánk. Ugyanis egymás iránt sincsenek bizalommal, valahogy a maguk pozicionálása, a másik kára árán mindig fontosabb, mindennél. Minden további nélkül képesek szövetségre lépni azzal, akivel még öt perce ádáz ellenségek voltak, ha egy harmadikat lehet lenyomni, még akkor is, ha semmi előnyük nem származik belőle. És akivel a legjobb barátságban vannak, annak is alávágnak bármikor, ha a helyzetük, vagy a kedvük úgy kívánja.
Megbeszéljük közösen a normákat, amiket elfogadnak. Aztán hazamennek, és otthon, vagy az utcán mégis más kezd el működni. Egy másik szerep. Mi folyamatosan erősítjük a pozitív viszonyulást egymáshoz, ám otthon mindig a negatív tör előre.
Felnőttekkel nehezebb. A gyereket az ember megállítja, megfogja, meggyőzi. De az értelmetlen bántás itt is jelen van. A nagyobbak biztatják a kisebbet, „ezt vagy azt mondta rólad…és ki is röhögött”. Amikor ő nekimegy a másiknak, a vélt és valótlan sérelméért, akkor meg jót nevetnek rajta. Ő meg, nyilván megkapja a büntetését az iskolában az agressziójáért. Ugyanaz az egész, mint amit otthon a felnőttek tesznek.
Van nálunk most egy nagyon érdekes projekt. Egy hallgató van nálunk, Erasmussal, ő dolgozik benne, a kollégákkal. Meséket írnak a gyerekekkel, a mindennapjaikról, a megélt problémákról, amit majd illusztrálunk, és papírszínházat csinálunk belőle. A héten reggel, az egyik megbeszélésen elmesélt egy élményt, az egyik mese írása kapcsán. A mese témája az elfogadás volt, már szinte készen voltak vele. „Mai” mese, iskolában játszódik. Arról szól, hogy egy kislányt hogyan hoznak az osztálytársai mindig olyan helyzetbe, cukkolással, hazugsággal, amiben a végén őt büntetik meg, a többiek pedig, ha a tanár már nem látja, gúnyosan nevetnek rajta. A mese vége persze happy end, egy jó mese vége felfele kerekedik.
Nos, a projekt vezetője felolvasta nekik a mesét, a kész történettel, ahogy az előző órán befejezték, hogy utána megbeszéljék, mit csiszoljanak még rajta. Új gyerekek is voltak, érdeklődők, akik az egész folyamatban eddig nem vettek részt. Az egyik kislány a végére látványosan elszomorodott. A többiek faggatták, mi a baj? „Ez a mese rólam szól…” bökte ki végül. Mert rádöbbent, vele is ez történik mindig. A többiek csúfolják, cukkolják, és mindig ő marad benne a balhéban. Pedig a mesét nem róla írták. Csak a naponta megélt konfliktusokból rakták össze, melyek tipikusak egy szegregált iskolában.
Azért volt itt is happy end. A szomorú kislányt az egyik társa megölelte, és azt mondta neki: „Ne legyél szomorú… látod, a mese is jóra fordult a végén.”
Szép történet. Mutatja, hogy a gyerekekre még tudunk hatni. Ott még megvannak a kis csirák, a pozitív érzelmi viszonyulás, amit meg kell ragadni, és fejleszteni, ezerrel, hogy képes legyen más lenni, mint amit hall, lát, a felnőttektől. Hogy ne csak az a minta legyen, ne ezt ismételje a társaival.
Miért van az, hogy a gonoszság mindenhol megterem? Mert nem mondhatom egy szegregátumban, hogy az ott lakóknak példát ad a napi politika a másik megalázásáról, mert nem követik ott az eseményeket. Nem mondhatom, hogy a gyerek lemodellezi a tanítónénijét, aki a munkatársáról állít hazugságokat, hiszen nem látják… és nem látják az iskolaigazgatót sem, aki alattomosan próbálja összeugrasztani egymással a kollégáit. Akkor mindent otthonról hoznak? Az iskola pedig hatástalan?
Vagy ilyenek lennénk, alapból, mi emberek? Nem hiszem. Én annyira érzem, látom, hogy egymás tiszteletéből, szeretetéből, a pozitív viszonyulásokból annyival több energia szabadítható fel. Miért van, hogy az álszent képmutatás, a gyűlölet, a negatív viszonyulás mégis mindenhol erősebb? Az ebből felszabaduló energia ráadásul mérgező. Azt hiszem, ezt mindannyian megtapasztaljuk.
Most itt a Húsvét. Az újjászületés, a megújulás ünnepe. Jó lenne ezt tényleg így megélni.
