Az világos volt, már az elején, hogy a közösség nem értelmezhető a szegregátumokban. Legalábbis nem azon a módon, ahogy azt elképzeljük.
Inkább egy azonos helyen élő csoport ez, akiket a lehetőségeik és tudásuk ott tart, együtt, szegénységben, és ahol mindenki próbál valami utat keresni a másnaphoz. Ám ebben az útkeresésben a pozíciók folyton ütköznek egymással, ami konfliktusokhoz, majd azok állandósulásával egy magas agressziószinthez vezet. Ez jellemző lesz felnőttre, gyerekre. A konfliktusok kezelésére sincs tudás, az vagy a tettlegességig, vagy a “rád hívom a rendőröket” szintig megy.
Ezt tapasztalva kezdtük mi is a munkát, tíz éve. A gyakori családok közötti, vagy nagycsaládon belüli cirkuszokkal, rendőrségi jelenléttel. Aztán ez lassan csökkenni kezdett, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek, csak egyrészt nagyságrendileg kevesebb van belőlük, másrészt a megoldásokba sem vonják már be a rendőrséget minden esetben. Ha hallom, hogy valakik összebalhéztak egymással, az első kérdésem ez: volt kint a rendőrség is? És megnyugtató számomra, ha azt mondják, nem. Mert ez azt jelenti, hogy haladunk.
Tulajdonképpen ez a rendőrségi dolog is mutat valamit. Azt, hogy ez, a konfliktuskezelés is áldozatául esett a “tanult tehetetlenségnek”. Hogy kívülről várnak megoldást mindenre. Összeszólalkoznak, többnyire valami csekélységen, pl. egy gyerekek közötti konfliktuson, amit a szülőknek el kellene tudni rendezni, de indulatból kezelve ezt is, mint mindent, egymásnak ugranak, majd hívják a rendőrséget, hogy tegyen igazságot. De ebben nincs tanulás, előrelépés, hogy legközelebb nem így lesz, vannak családok, akiknél ez teljesen beépült, és nyilván ezt a megoldási módot adják tovább a gyerekeiknek is.
Amikor elkezdtük a munkát, tőlünk is ezt várták. Amiben szocializálódtak, vagyis, hogy oldja meg más a bajokat, adjon azt, amiben szükséget szenvednek, intézzen ügyeket, indoknak pedig ott volt a “én nem tudom”, vagy a “nekem jár, hisz szegény vagyok”. Iszonyatosan nehéz ezt megtörni, és valami más üzenetet is bevinni ide, pl. hogy “meg lehet tanulni”, vagy “tegyünk valamit azért, hogy jobb legyen”. Nem beszélve a “segíthetnénk egymásnak is” történetről.
Nyilván innen indultunk mi is, a kívülről jövő segítséggel, hiszen mi kijárunk a szegregátumba, kintről viszünk segítséget egy olyan helyre, ahol maguk nem tudnak pozitív változásokat elindítani, mert nincs közöttük olyan ember, aki ezt elindíthatná, végigvihetné.
Persze vannak akik uralják a terepet. De ez nem tudáshoz, tisztelethez kapcsolódik, hanem többnyire erőszakkal fenntartott tekintélyhez, no meg a pénzhez, ami a tanulatlan emberek esetében nem lehet legális jövedelemszerzés, és e miatt rájuk, mint a közösségek irányítóira, nem lehet és nem is szabad számítani. Ez csak egy torz hierarchizálódáshoz vezetne, és a bűnözés támogatásához.
Logikus lépés volt tehát, hogy egyrészt kívülről kell elindítani egy közösségfejlesztést, másrészt belülről helyzetbe hozni a közösségből olyan embereket, akik onnan tehetik ugyanezt. Kívülről mindig annyit kell segíteni, ami biztosítja a “helyzetbe hozását” azoknak, akik belül vannak. Őket kell képezni, képessé tenni arra, hogy a közösségi szabályok kidolgozói és működtetői legyenek.
Ami nehézzé teszi ezt, hogy közben változik a közösség. És erre is figyelnünk kell, a közösség dinamikájára. Mert a családok pozíciója, helyzete folyamatosan változik, lesznek, akik előbbre törnek, miközben másokat nyomnak le. Folyamatosan figyelni kell a változásokra, helyzetekre, reakciókra, hogy a “helyzetbe hozással” segítsük a közösség fejlődését. Sokáig azt hittem, személyekhez kell ragaszkodnom. Ma már tudom, a folyamatokat kell néznem ebben is, és arra építeni, ami pozitív, előremutató. Persze a folyamatokban is személyek működnek, de ha erre teszem a hangsúlyt, akkor a folyamatokhoz keresek személyeket, nem pedig beleerőltetem őket abba a tevékenységbe, amiben (még) nem tudnak működni. Nagy tanulási folyamat ez is nekem, és hihetetlenül izgalmas.
A közösség dinamikája rengeteget változott ez az alatt a tíz év alatt. Az asszonyközösségnél a sok önállóan lebonyolított esemény után már a második olyan egész éven át tartó projektet kezdtük el, amely nem teljesen “kívülről”, vagyis tőlünk induló szervezés, hanem a közösség tagjai, mint ötletadók és szervezők vannak benne jelen. Óriási eredmény ez, mutatja, hogy a “képessé tevés” működőképes stratégia. Ám miközben nagyon kell segítenünk őket, figyelni kell a többiek reakcióit is. Mert a régi beidegződések még mindig nagyon erősek. Az információk pedig, amelyek eljutnak hozzánk, nos, azokat mindig nagyon körültekintően kell kezelni. Mert azok szinte mindig a hatalmi játszmák eszközei. Hiszen a “helyzetbe hozott” személy rögtön kiváltja mások ellenszenvét, akik szerint ez nem volt jó döntés, inkább őket kellett volna kiválasztani, mert ők érzik magukat erre kompetensnek. Persze ez többnyire nem így van, a hatalom, az irányítás vágya a fontos nekik. Vagy, legalább annyit szeretnének elérni, hogy a másiknak ne sikerüljön.
Így aztán elindulnak, álhíreket gyártanak, összefognak, aztán átcsapnak hamar agresszióba, fenyegetőznek, feljelentenek, aztán alulmaradnak, bocsánatot kérnek, újrakezdést kezdeményeznek. Nagyon sokszor átéltük már ezt, és átéljük még ma is. Nehéz folyamat, nem könnyű benne a sikerélményt megtalálni. Ám ezekben a folyamatokban lassan formálódik valami más értékrend szerint szerveződő közösség. Ahol meg lehet beszélni a konfliktusokat, ahol a hazudozás, gáncsoskodás mindig kiderül, és ezzel az illető a közösség előtt szembesíthető, ahol tanuljuk az elhatárolódás és a kompromisszumok meghozásának folyamatát. Gyakoroljuk a türelmet is. Mert ez is nagyon fontos. Meg azt, hogy ne az váltson ki örömöt, ha a másiknak rossz érzést, vagy kárt okozunk. Mert korábban leginkább ez vezérelte őket, hiszen mindenkinek rossz volt, és a másik boldogulása csak fokozta a keserűséget. Ez működtette ezt a közösségnek nem nevezhető valamit, és még ma is sokakban erős a vágy erre.
Szóval, nem egyszerű ez a terület sem. Közösségfejlesztés, közben erősen figyelve a csoportdinamikára. Mindig azt segíteni, helyzetbe hozni, aki előre viheti az ügyet. Ám közben figyelni mindenkire, mert mindenki hat, így vagy úgy a közösségre, a nehezen körvonalazódó jövőképet pedig nem szabad elengednünk.
A legbiztosabb talán ebben vagyok. Hogy a közösségfejlesztés nélkülözhetetlen. És közben mindig azon gondolkodom, vajon ez a terület az állami rendszerben miért nincs jelen?
