Most kicsit előtérbe került a téma a beteg kisfiúnak gyorsan összegyűlő 700 millió forint kapcsán. Sokan elemzik, találgatják, hogy sikerült ez, máskor miért nem, stb.
Mi is zömében adományokból tartjuk fenn az egész Igazgyöngyöt, a művészeti iskolára kapunk állami támogatást, amit meg kell pótolnunk, és ami a tevékenységünk, költségvetésünk harmadát jelenti. A többi az 1%, néhány céges és külföldi pályázat, és a szociálisan érzékeny emberek adománya. No meg ott a társadalmi vállalkozásunk, ami bár szépen fejlődik, és produkál bevételt, de messze van attól, hogy eltartsa magát.
Ezért aztán az adománygyűjtésben sok megtapasztalásunk van, tanuljuk is folyamatosan, hogy lehetne jobban, célzottabb üzenetekkel, kiszámíthatóbban, hosszabb elköteleződést kiváltani. Azt hiszem, elég jó tapasztalatokkal bírunk az adományozási kultúránkról is, ami minden, a szolidaritás kiteljesedését akadályozó hatások ellenére szerintem mégiscsak fejlődik.
57 írás van már erről (https://szocio.atlatszo.hu/ ), amiben sokféle területen és sokféle viszonyulásban írom le a tapasztalatainkat. Sokan jeleznek vissza, hogy hasznos ez, mert ők maguk sem így vélekedtek eddig arról, mi hasznos és mi nem.
Érdekes egybeesése volt a 700 milliós adomány gyűjtésnek nálam egy másik beszélgetéssel. Egy segíteni akaró baráti társaság keresett meg nemrég, és egy rövidke találkozáson elmesélték, mit szeretnének, én meg elmondtam, minek van realitása. Aztán a héten kerestek újra, egyrészt a nekem az ilyen beszélgetések után a már megszokott kérdéssel, hogy tudok-e a fővároshoz közeli terepet, szervezetet, mert mi túlságosan messze vagyunk a rendszeresre tervezett segítségnyújtáshoz, másrészt egy érdekes eszmefuttatással, amit most össze tudok kapcsolni ezzel a sikeres akcióval.
Akivel beszéltem, elmondta, hogy ők akkor érezték át igazán az adományozást, és azóta is ezt az érzést keresik, mikor a menekülthullám idején a Keleti-pályaudvarra kimentek, és vittek mindent, amire szükség lehetett. Mindenki örült, hogy kaphatott, és ők is nagyon boldogok voltak, mert látható, rögtön megtapasztalható volt a hatás, a hála, ami bennük is növelte a jó érzést. Szóval, ők valami ilyesfélét keresnek azóta is.
Azt hiszem, ez mutatja pontosan az adományozásunk lélektanát. Sok ilyen tartalmú mondatot hallottam már: “Látni akarom, hogy jót teszek, azonnal, csak pozitívan, minden negatívumtól mentesen. Face to face. Segítő szervezetek kíméljenek. Konkrét személyt akarok, aki bajban van, és aki boldog lesz attól, hogy én, aki erre érzékeny vagyok, felé fordultam, és segítettem neki. Én akarom megélni az adományozás élményét, mert én adom.”
Ezt szerintem nagyon sokan így élik meg, nincs ezzel semmi gondom. Kevesen vannak akik ezeket az érzéseket közvetetten is meg tudják élni, pl. egy segítő szervezet támogatásával. Amit nyilván nehezít az, hogy még mindig nagyon kevesen vagyunk, akik vállalják az átláthatóságot, pedig erre is van már út, az Etikus Adománygyűjtő Szervezet minősítést meg lehet szerezni. ( http://www.atlathatosag.eu/ )
Ezekért az érzésekért kapcsolódnak beteg gyerekekhez, váratlan tragédiát elszenvedett családokhoz a segíteni akarók, mert ott azonnali a visszacsatolás. Ezért nehezebb pl. a gyerekszegénység elleni küzdelemhez adományozókat találni, mert itt nehéz tisztán és gyorsan felmutatni ezt az érzést. A személyes megtapasztalás itt tele van az adományozó számára negatívan megélt helyzetekkel, ugyanis nem ezt várta. Mert “nem köszönte meg rendesen, nem látszott, hogy örült neki, még többet akart”, stb. Ráadásul, ha hosszabb távú a dolog, bejön folyamatában más is. Az adományozó elvár olyan dolgokat, ami az ő szocializációja, értékrendje szempontjából jogos, ám a generációs szegénységben nem értelmezhető. “nem tanul elég jól, nem becsüli, amit kap, nem elég szorgalmas”, stb.
És akkor még csak azokra a pontokra mutattam rá, ami közvetlenül a gyerekhez, és kevésbé a mélyszegénységben élő családhoz kapcsolható. Mert pl. az iskolaszer, gyerekgyógyszer esetében az adományozók nagy százaléka a szülő felelősségét előbbre helyezi, mint azt a kérdést, hogy vajon miért vannak abban az élethelyzetben, és az egész rögtön egy hibáztató, vádló attitűd lesz. Ma pedig ennek nagy beágyazottsága lett a társadalmunkban.
De egy súlyosan beteg gyerek mindettől függetleníthető. Ott csak ő van, és a család számára a meggyógyításához irreálisan magas összeg. Ebbe minden érzékeny ember gond nélkül bele tud állni.
Persze a sikerben vannak más tényezők is. A napi pörgetése az ügynek, a közfigyelem fenntartása, az, hogy ebbe hány új ember száll bele, milyen kapcsolatrendszerrel, kiket megszólítva. Mondhatnám úgy is, hogy mekkora hullámokat képes vetni az ügy, milyen hálózatokat ér el. Pontosan látszik ez most a gyerekgyógyszer-gyűjtésünkön, ( http://koszpenz.ketfarkukutya.com/ ) az első három napon 100-100 ezerrel nőtt az ötezer forintos egységekre bontott támogatás, azóta éppen csak csordogál…feltehetően, mert elértük, akiket el tudtunk, és újak a körbe nem igazán futnak be.
Az, hogy kik viszik tovább az ügyet, és milyen kapcsolatrendszerben, nagyon sokat nyom a latba. Aztán az újaknál ugyanolyan lélektani helyzetekben kezd el élni, mint amiket fentebb leírtam. No, persze nem zárható ki a politika sem. Az a légkör, ami most van, annak mindenképp volt hatása erre a gyűjtésre.
Szerintem nincs értelme mérlegre tenni ezt az adománygyűjtést. Sem azokat, akik adtak, sem azokat, akik gyűjtöttek. Sem az összeget. Tanulmányozni persze lehet, hogy vajon miért lett többszöröse a legnagyobb, egyházakhoz is kötődő, hirdetések tömegével megtámogatott karácsonyi gyűjtéseknek. Ennek is megvannak a maga törvényszerűségei biztosan. Talán azokból is sok elem van benne, amit fentebb írtam. Az ügy érzelmi fokának, az ember nárcisztikus énjének, a kapcsolatrendszernek, az egyszerű, egylépéses üzenetnek.Talán másnak is, ami a háttérben zajlott, és ami nem kerül a nyilvánosság elé soha. Ezt talán csak egy Barabási Albert László tudná kikutatni…:)
Sokszor írom le, hogy én érzem, az emberek segítőkészek, odafordulók. Mi ezt naponta megtapasztaljuk. És próbáljuk úgy vinni tovább ezt az egész ügyet, hogy pozitívan hasson mindenkire. Azokra is, akikre irányul, és azokra is, akik a segítségüket ajánlják ehhez.
Persze baromi nehéz ezt pozitív ívben tartani. De muszáj. Mert tudjuk azt is, hogy milyen erővel kapaszkodnak össze a negatív hatások, és nyomnak el, minden mást. Manapság ezek valahogy nyerésre állnak. Pedig mennyivel könnyebb lenne, ha az energiánkkal nem a negatívumokat táplálnánk, hanem a pozitívumokat.
