Az, hogy rengeteg pénzt fordítottak már a munkaerőpiaci szempontból nem megfelelően képzettek tanfolyamaira, azt hiszem, világosan látszik. Valahogy mégsem változik a helyzet, nem kerülnek ki ezekből a képzésekből olyanok, akikre számítani lehet. A képzés elvégzését igazoló okiratok megvannak persze, van, akinek több is, de ez többnyire nem jelent semmit.

Részben azért nem, mert nem illeszkednek a leszakadó térségek gazdasági lehetőségeihez, és inkább a mobilitásra építenek, miközben annak a társadalmi csoportnak, akik a falvakban ragadtak épp ez hiányzik, a mobilitás képessége. Az élethelyzetük, családi viszonyaik is olyanok, amelyek helyhez köti őket. Ott meg, ahol élnek, nem nagyon lehet mit kezdeni pl. a sikeresen elvégzett targoncavezetői tanfolyammal, ha a faluban még sosem láttunk targoncát. És az állattenyésztő tanfolyammal se mennek sokra, ha nincs állattartó vállalkozás a faluban, és a családoknak sincsen háziállatuk, mert nincs meg sem az ehhez szükséges önfenntartási képesség, sem az induló tőke.

A másik, hogy a tanfolyamokon megszerzett tudás, legalábbis, amit azok szereznek meg, akikkel kapcsolatban vagyunk, sok esetben nem biztos. Mert az indikátorok a jelenlétre fókuszálnak, és nem a tudás visszacsatolására. Írtam már talán itt is kőműves tanfolyamról, ahol a gyakorlatban nem rakott falat egyszer sem, aki részt vett rajta. Nyilván ez nem az a tudás, mint amit az iskolarendszerben el lehet(ne) sajátítani. De papírja van róla….

Ami viszont teljesen borítja az egészet, az a motiváció kérdése. Mert ha valaki azt hiszi, hogy az alapkészség-hiányos, iskolarendszerből kiesett, néhol funkcionális-, néhol valós analfabéta emberek alig várják a lehetőséget, hogy felnőttként tanulni kezdjenek, az alaposan téved. A tanuláshoz, tudáshoz, oktatáshoz való viszonyt ők már gyerekként elveszítették, és abba behúzni őket, hogy kezdjenek hozzá újra ehhez az egészhez, mikor sem az írási-olvasási képességük, sem a szövegértésük nem megfelelő, és semmi pozitív élményük nincs, amire emlékképként építhetnének, nos, ez szinte teljesíthetetlen kihívás.

Elméletben persze jól néz ki a történet, lehetőséget adjunk, és a motiváció majd jön, belülről, ahogy azt a szakirodalom írja…. Nos, hát az nem jön. Egy ideje már felismerték, hogy nem megy így, a lemorzsolódás kockázatát pénzvisszafizetéssel próbálták csökkenteni, nem sok sikerrel, tehát próbálnak valamit kapcsolni hozzá, hogy a motiváció meglegyen.

Ilyen volt a digitális szakadék csökkentése, amiben a végén már okostelefont, tabletet ígértek annak, aki részt vesz a tanfolyamon. Aki részt vesz. Ez kulcsfogalom volt benne. Indikátor a jelenléti ív volt. Jelen lenni az okostelefonért. Ez az üzenet ment át. Azért meg megérte végigülni. Tudásbővülés? A digitális szakadék csökkenése? Papíron nyilván megtörtént, hiszen akik kidolgozták, biztosan remek célokat írtak le hozzá. Az okostelefonok pedig a tanfolyam után gyorsan gazdát is cseréltek. A programnak itt vége is volt. Minden szempontból. Hatásában is.

Mi is rengeteget kínlódunk a motiváció kérdésével. Mert a szegénységben minden másképp alakul, mint ahogy azok képzelik, akik ezzel a tereppel nem találkoznak. Szándékosan jelen időben írom, hiszen több döntési szinten levő emberrel volt már olyan beszélgetésem, amiből megértettem, hogy az ő döntéseiket azok a személyes tapasztalatok alapozták meg, melyet gyerekkorukból, vagy mondjuk 20 év távlatából tudtak érvként mellé tenni. De ez a világ is nagyon gyorsan változik. Nálunk pl. 10 év alatt tűntek el tünetek, melyekkel a munkánk elején találkoztunk, és alakultak újak, melyeket korábban nem láttunk.

A helyzet az, hogy a “tudás almája” pl. igazából senkit sem érdekel. Nem ebben szocializálódtak. Az iskola pedig nem adott ehhez elég muníciót nekik. A szegénységben a távlati hasznosulás, mint cél sem értelmezhető. Csak az azonnali.

Nagyon, de nagyon nehezen, konfliktusokkal teli úton lehet kihúzni egy szélesebb idősávot, amiben gondolkodhatunk, és megértetni, hogy valamihez, bármihez való hozzájutás nem létezik anélkül, hogy ne tennének valamit érte. Pl. alap, hogy fizetés munkáért jár. Ha pedig bármiben segítségre van szükségük, mi abban tudunk segíteni, hogy hozzájárulunk az induláshoz, de neki kell valamiféle erőfeszítést tennie. Segítünk, ha ő is segít, hogy élhetőbb legyen a falu, és jobban alakuljon az ő élete is.

A múltkor volt egy vitánk egy fiatalasszonnyal. A napjai láthatólag elég egyhangúan telnek, elég nagy részét teszi ki a rokonoknál üldögélés. Közben folyamatosan kérésekkel ostromol minket. Mikor megkérdeztük, miért nem vesz részt semmilyen közösségi foglalkozásunkon, csak a vállát rándította. “Tulajdonképpen mehetnék…kitelne az időmből.”-mondta. Mi pedig most próbáljuk megértetni vele is, amit a többiek már értenek, hogy az együttműködés nálunk nem azt jelenti, hogy ők kérnek, mi meg adunk. Mi változást szeretnénk az életükben, pozitívat, és ehhez szeretnénk segítséget adni. De ez csak együtt sikerülhet.

Amikor ezt az aktivitási szempontrendszert és a segítségnyújtást, adományozást velük együtt fejlesztve, ezerszer átdolgozva, hogy mindenki számára “igazságos” legyen, sikerült összhangba hozni, attól kezdve lett egy számukra is világosan értelmezhető üzenet: ha nem teszek semmit a sorsomért, ne várjam, hogy majd más megteszi helyettem.

Nem mondom, hogy konfliktusmentes, de már működőképes nálunk ez a dolog. Persze a miénk nem egy állam által finanszírozott tanfolyami képzés, hanem egy hosszú távú, többpontos támogatása a közösségnek, amiben az egyén is előre haladhat.

A munkavállalói képességeket fejlesztő képzéseket, legyenek azok akár digitális- vagy kompetencia-alapúak, vagy speciálisan szakmai jellegűek, meggyőződésem, hogy másképp kellene szervezni. Mert így, ebben a formában nem hasznosul. Már túl sok pénz folyt el erre a nélkül, hogy bármilyen valós, és nem adminisztratív módon igazolt változást hozna az életükbe.

Szerintem csak gyakorlatba ágyazott, tevékenységközpontú képzéseket kellene tartani nekik…afféle “betanított munka”-típusú foglalkoztatással egybekötöttet. Mert az elméleti ismeretátadás nem épül be. Bármennyire jól hangzana. Nem működik egy olyan társadalmi csoportban, akiknél a tanulási motiváció ki sem alakult vagy elveszett, mire kiestek az iskolarendszerből. Nincs tanulásmódszertan…. nagyon gyenge a rövidtávú memória…a figyelemkoncentráció. És nincs kitartás, motiváció sem.

Csak egy képzést szeretnék felvillantani. Nem az uniós források első időszakából, hanem abból, ahol most tartunk. Amikor szeretnék biztosítani, hogy lesz a képzésnek eredménye, hogy végigviszik, nem hagyják abba, vagyis teljesül a pályázat célkitűzése.

Szóval, valaki, egy íróasztal mellett, távol a szegregátumok világától, az ő szocializációja szerint kitalálja a célt: kompetenciafejlesztés kell a tanulatlan felnőtteknek. Ez igaz, jó cél, hiszen kompetencia-hiányosak. Aztán hozzárendel egy motivációs elemet, mondjuk egy bér jellegű támogatást, a pár hónapos tanfolyam idejére. Utána meghatározza az indikátort, ami, mivel érzi, hogy azért bármit bevállalni kockázatos, a jelenléti ív, és a tanfolyamról vezetett füzet. Tanyagok vázlataival, meg dátumokkal, amiből követhető lesz, hogy akik ezért pénzt vettek fel, leadták az anyagot, megdolgoztak érte. Ez még mindig szép lenne így.

Ami viszont a “célcsoporthoz” leér, az már a célt nem igazán tükröző üzenet: “Kaptok 55 ezer Ft-ot havonta, naponta három órát kell ott lenni, le kell írni, amit a tanár mond, vizsga nem lesz.” Tehát, jelen kell lenni, és megmondják, mit írj le, nem kell tanulni semmit, ha hozzá akarsz jutni mindezért havonta ennyihez, jelentkezz.

És jelentkeznek majd. Ki ne jelentkezne erre? Napi három óra igazán kitelik…úgysincs mit csinálni. Megmondják, odaadják, amit le kell írni, másolni, és kész. Megéri, nem?

Ellenőrizni lehet, kérem szépen. Na, azért a biztonság kedvéért van még egy pont, ha mégis beütne valami: ha előre nem látható okok miatt nem lehetett megtartani a foglalkozást, más időpontban pótolható.

Lehet még ezt csinálni, évekig…De annyira jó lenne, ha egyszer valaki, aki ezeket kidolgozza, kitalálja, megpályáztatja, kifizeti, megértené, hogy a szegénységben is tanulatlanságban szocializálódott emberek tudását így nem lehet bővíteni. Ha látnák, hogy különböző szinten vannak az emberek, és nagyon sok azoknak a száma, akik így ebben csak egy párhónapos pénzhez jutási lehetőséget látnak. Amiért alig kell tenni valamit.

Az ilyen típusú felnőttképzések, az átképzések, az élethosszig tartó tanulás csak ott működik, ahol az iskola megalapozott valamit. Ha ez nincs, akkor csak színjáték az egész. És van egy jelentős társadalmi csoport, ahol nincs alap.

Szerintem csak munkaalapú, tevékenykedtető képzésekkel mennénk valamire. No meg azzal, ha végre az iskolarendszerből úgy jönnének ki a fiatalok, hogy van valami tudás, amire az életstratégiájukat építeni lehet.

E nélkül a pénz elfolyik. Újra és újra. És hiába hazudjuk be, hogy ez eredményes. A valóságban nem változik semmi. Csak azok profitálnak belőle, akik a képzéseket megszervezik, megtartják. (És mielőtt valaki általánosítással vádol: tisztelettel adózom azoknak, akiknél nem így működik. De jó lenne látni egy országos, valós arányt.)