Ami fogva tart ebben a problémában, az a gyerekek életének a kilátástalansága. Egy ideje viszont azt látom magamon, kb. ugyanígy érzek a nőkkel kapcsolatban is. Bár valószínű, hogy a kettő szorosan összefügg.
Elképesztő szakadék van a nők helyzetében is ma Magyarországon. Most nem hoznám ide, hogy döntéshozói szintről is eléggé átalakult a szemlélet a nők helyét, szerepét illetően, és mint gyakran, ebben is megint párhuzamokat vélek felfedezni értékrendben a szegregátumokkal, hanem azt szeretném megmutatni, mennyivel nehezebb onnan lépést tartani a változásokkal.
Nem akarok általánosítani, természetesen vannak, akik könnyedén veszik az akadályokat, de amiket leírok, azokat tipikusnak érzem a tapasztalataim alapján.
Korábban a roma családokban természetes volt, hogy az asszonyok otthon vannak a gyerekekkel, vezetik a háztartást, nem tanultak, nem kerestek állást, a pénzkeresés a férfiak dolga volt. Persze ez roma sajátosság, de a többségi társadalomban a nők fel tudták venni a ritmust a változásokkal, tanultak, szakmát szereztek, munkát kerestek, és a női szerepek átértékelődtek. Ők is tettek hozzá a családi büdzséhez, néhol még az is előfordul, hogy a férfi marad otthon a gyerekkel, ha a nőnek kedvezőbbek a pénzkereseti lehetőségei. Hosszasan lehetne ezt elemezni, történelmi összefüggésekben, de most én azokra fókuszálnék, akiknek ez nem ment, és nem is megy.
Mert sok asszonyt látok, akik próbálkozna, de sikertelenül. Az okok pedig összetettek. A baj az, hogy így olyan szerepek öröklődnek át, és még nehezebbé teszi a lányok esélyeinek megváltozását.
Azt is látom, hogy hihetetlen potenciál van bennük. Azokban is, akik nem végezték el a nyolc osztályt. De nincs elég erő, hogy szembe szálljanak a szokásokkal, amelyeket nem is ők akarnak tartani, hanem a férfiak, akikhez kötődnek. És ez a kötődés erős, mindennél erősebb. Számomra, aki másképp szocializálódott, sokszor érthetetlenül az.
Persze ahány történet, annyi, a döntést kikényszerítő körülmény. Amiben azonosak, az a sorsszerűség. Többnyire elmennek az elsővel, aki kimenekíti őket onnan, ahol már nem bírnak maradni. A túl nagy családi létszám miatt, ahol nem jut elég figyelem senkire, ahol nincs személyes tér, nincs semmi, csak az “elég volt ebből” érzése, mert az önálló akarat kiteljesedne, ám a nyomorúság nem hagyja, csak a konfliktusok szaporodnak. És akkor jön valaki, akinek fontos lesz. Megy hát vele, reménykedve, később rájön, hogy csöbörből vödörbe került, de visszaút már nincs, maradni kell azzal aki erős, aki néha kedves, mert valakihez tartozni kell.
Várja hát haza a börtönből is, még, ha tudja, pokol volt mellette az élete eddig is, marad vele akkor is, ha megveri, és alkalmazkodik. Alkalmazkodik a férfi idegességéhez, alkoholos befolyásoltságához, erőszakosságához. A túlélésbe beépül nála az “észrevétlennek lenni”, meg a “hagyom, hogy hamarabb szabaduljak” technika, nemcsak maga, hanem a gyerekek miatt is, játssza a szerepeket, tudja, mikor kell sírni, mikor ordítani, mikor bocsánatot kérni, mikor ráhagyni, mikor menekülni, mikor kivárni. Tudja mind, mikor kell megalázkodni.
Az érthetetlen nekem, hogy nem érzik annak. Így természetes, “nálunk ez a szokás”, mondják, mint egy indoklásul. Vagy inkább védekezésképp. És újra áldozatokat hoznak. Az egész életük erről szól.
Aki a főállású anyaságból lép át a munkaerő-piacra, annak iszonyúan nehéz. Mert a pénz kell, a férfiak zöme már nem tudja eltartani a családot, ahogy a gyerekek intézményrendszerbe kerülnek, dolgozni kezdenek a nők is. Ám a családi munkamegosztás marad. Marad a nyolc óra munka mellé az összes teher, a mosás-főzés-takarítás, a gyerekek gondja, ha van, az állatok etetése, no meg a hivatali ügyek intézése, az orvos, a bevásárlás, a kölcsönkérés, a szülői értekezlet, a nagyszülők ápolása, a rendelkezésre állás a férjnek, mindenben. És a két terület együtt nem megy. Nyolc óra munka után nem megy ugyanaz, mint ami addig ment, amíg a nőnek csak a család volt a “munkája”. Pár hónap és kimerülnek. Nem bírják.
A férj elvárásai ugyanis maradnak, és ők teljesíteni szeretnének. A munkahelyen is, de még inkább otthon. Mert a munkahelyen mi lehet? Legfeljebb elküldik. De otthon? Ott tudják pontosan, ha baj van, a konfliktusok elszenvedői ők lesznek.
Tipikus ez, amit leírtam, sok családban még akkor is, ha a férj éppen nem dolgozik semmit, hanem otthon piheni ki a jól jövedelmező fekete munka, vagy az “üzletelés” fáradalmait. Akkor sem segít, akkor is ragaszkodik a régi szerepekhez, amiben ő a meghatározó. Az asszony pedig munka után, elvégezve a házi munkát, mindent, még megsodorja a cigarettákat is másnapra neki, hogy legyen. Mert ha nem lesz, ő fog kapni érte.
Iszonyú ezeket a történeteket látni, higgyék el. Látni azt, hogy mennyi érték marad bennük, ebben az alárendelt szerepben. És nem lehet megtörni a kört. A felnőttekkel biztosan csak kis százalékban, még akkor is, ha helyzetbe hozzuk és erősítjük őket. A lányokat kell egy másfajta női szerepre nevelni. De nehéz ott, ahol a férfi dominancia felülír mindent. És ahol az anyjuk feladja a küzdelmet egy másfajta női szerepért.
Van egy másik problémahalmaz is a történetben. Ahol nincs alap sem ahhoz, hogy legalább a változás illúziója meglegyen. Az értelmi fogyatékos lányok, asszonyok esetében. Akik ebben a közegben fokozottan vannak kitéve mindennek. Akiket eladnak, a prostitúció útjára terelnek, kihasználnak, és akik az egészből nem fognak fel semmit.
A legnehezebb azokkal, akik nem esnek gondnokság alá. Mert akinek gyámja van, annak még ott van a lehetőség, hogy ha a gyám családtag, maradhat vele. És annak is van lehetőség, ahol a gyám az intézményrendszerből jön, mert akkor elhelyezik valahol, bentlakásos intézményben. Ám ha a gyerek az “integrálható értelmi fogyatékos” kategóriában volt, nos, ő, a fogyatékosságával csak az iskolarendszerben számon tartott. Amint onnan kikerül, teljes jogon maga felel az életéért. Miközben hiányoznak a képességei ehhez. Olyan családi közegben, ahol a fogyatékosságából csak az emelt családi pótlék üzenete jött át, meg az, hogy “másfajta könyvből tanult, mint a többi.” A család nem érzékelt semmit a fogyatékosságból, a képességhiányból.
Ők azok, akiket aztán kezesnek fognak be kölcsön felvételekor, vagy úgy adnak el férfiaknak, hogy nem is értik, mi történik velük. Nem érzik kényszernek, ráállnak mindenre, mert döntéseiknek nem érzik a súlyát. Nem annyira, hogy gondnokság alá vegyék őket, mivel ez nem áll fenn, a rendőrség sem tud lépni. A “saját akarat” és a fogyatékosságot kihasználó “rábeszélés” között keskeny a mezsgye. És az intézmények szempontjából ez nem értelmezhető. Csak mi látjuk, ami történik velük. Mi, akik a terepen dolgozunk.
Megoldás? Nos, nyilván keressük. Különféle kisközösségi programokat szervezünk, ahol folyamatos a tudásátadás, képbe hozás, útmutatás. Próbálunk egymást támogató asszonyközösséget létrehozni. Ahol kell, ott a rendőrséggel együtt keresni a kiutat.
De nagyon keserves azt érezni, hogy sorban le kell mondanunk róluk. Mert hiába minden. Nem tudunk, és nem is tudhatunk olyan erő lenni, ami felülírja azt, amit ők éreznek. A “tartozni kell valakihez” érzését. Nagyon sajnálom őket. Mert rajtuk, a nőkön van a legtöbb teher. És ők érzik, változni, változtatni kellene. De gúzsba kötötten nem megy. Kicsit küzdenek velünk…aztán feladják, és beletorzulnak abba a világba, ahonnan nincs kiút. Ahol csak a túlélés van. És néha már annak is örülnünk kell, hogy ebben támogathatjuk őket.
