A 13 éves lányt az én kezdeményezésemre emelték ki a családból. Nem volt egyszerű döntés. De már veszélyben volt, és féltettem, hogy történik valami visszafordíthatatlan. És ennek a terhét már nem bírtam el.
Ma már érzem, jól döntöttem. Az első héten a fürdőszoba, a külön ágy, a mindig elég és rendes étel, a kedves emberek lenyűgözték.
Volt, hogy egy nap háromszor is zuhanyozott. Ő, aki előtte 13 évig sosem. Mert otthon a víz sem volt bevezetve. És a sosem bezárható ajtó mögött még lavórban sem lehetett rendesen megmosdani. Túl sokan voltak.
A második héten elkeseredett volt. Hiányoztak a testvérei. „Tetszik tudni – mondta nekem – én mindig egy ágyban aludtam a testvéreimmel. Sokszor rossz volt, mert nem fértünk el. Most itt a külön ágy, de hiányoznak. Hogy itt szuszogjanak mellettem.” Megértettem. Nyomtattunk fotókat, mindenkiről, aki hiányzott neki. Kirakta a párnája szélére esténként, úgy aludt. Túléltük ezt is.
Aztán sikerült hazamennie, látogatóba. Kétszer is. Boldog volt. Mindenki a kedvében járt, senki sem szidta, mint korábban. Akkor ingadozott. Hogy mégis visszamegy majd a családjához. A testvérei miatt. Meg, mert az anyja megígérte, minden másképp lesz.
De mindannyian tudtuk, hogy semmi sem változik. A helyzet ugyanaz marad.
Egy hétig tipródott. Közben az anyja, akinek leginkább azért lenne fontos a nagylány otthonléte, hogy segíteni tudjon, vigyázni a kicsikre, mosni, vizet hordani, boltba menni, meg, hát ott van a családi pótlék kérdése is, próbálta rábeszélni, hogy menjen vissza. Pedig ő is tudta, el is mondta, hogy a helyzet nem fog változni.
Az okok, amiért a lány menni akart, minden áron, és amiért már ő is akarta, hogy menjen, bármi áron, azok ugyanúgy megvannak. És meg is maradnak.
Amikor egy hét múlva újra kivittem látogatóba, útközben már fintorogva mondta nekem, hogy otthon olyan koszos minden…És azt is, hogy már döntött. Nem akar visszamenni. És sorolta, mennyi minden, mennyi élmény érte ez alatt a pár hét alatt. Hogy eddig csak velem volt kirándulni, itt meg kétnaponta mennek valahova. Hogy sétáltak a repülőtéren, és strandon is voltak. Hogy együtt főznek. És együtt is esznek, asztalnál. Otthon sosem evett így. Hogy hamarosan a Balatonra megy, táborba. Hogy már majdnem minden serke kihullott a hajából. Hogy már tudja, mit akar. Kitörni onnan, más életet, mint amiben az otthoniak élnek..
Csak legyen ereje végbevinni.
És legyen nekem is elég erőm, időm támogatni ebben.
