Nem tudom, mikor alakul ki együttműködés a hivatalok, és a civil szféra között. Tartok tőle, hogy nagyon soká. És nem tudom, hogy ennek a hivatali, vagy az emberi gátjai a nagyobbak.
Az asszonyt behívatták.
A gyerek lehelyezése miatt.
A Gyámügyhöz, de ott voltak a családgondozók, a védőnő, és mások is. Amikor hazaért, rögtön küldte a visszahívós sms-t, hogy elmondja, mi történt. Csak az ő olvasatát ismerem, a másik oldal álláspontjának megismerésére nem volt lehetőségem.
A történetben a személyem is fontos, mivel én kezdeményeztem a gyerek átmeneti elhelyezését, a kislány, és az anya egybehangzó, kétségbeesett kérésére. Mivel korábban a helyi illetékesek mindig úgy tájékoztattak, hogy a lányt csak a testvéreivel együtt lehet kiemelni, mindent elkövettem, hogy a családban maradjon. Aztán egy véletlen találkozás úgy hozta, hogy felülről jövő utasításra, de egyedül is ki lehetett emelni.
De ezzel nagyon magamra haragítottam az illetékeseket.
Azóta nem beszélünk. Velem nem állnak szóba. Az anyával igen. Most is, bár a megbeszélésnek az asszony elmondása szerint inkább kihallgatásszerű hangulata lehetett….
„Nagyon csúnyákat mondtak magára.”- sorolja a telefonba. „Hogy miért nem hozzájuk fordultam, miért magának szóltam.”
Nem értem. Miért ez a legfontosabb a történetben?
„De én visszaszájaltam, mondtam, hogy azért, mert maguk még sosem segítettek rajtam. Rajtam csak ő segít. Mindennel, amiben csak tud. Olyan, mintha az anyám lenne.”
Ez csak olaj a tűzre. Már korábban is hallottam a „bezzeg Nórika néni” kezdetű mondatok visszhangját.
„És mondták, hogy nem kaphatom vissza a gyermekemet, csak ha elmúlt 18 éves. És a családi pótlékot sem kapom rá többé.”
Ezt meg végképp nem értem. Az ügy még nincs ebben a szakaszban, miért vezetik félre a tanulatlan cigány asszonyt? A meghallgatásuk, hogy mit szeretnének, a gyereké is, meg a családé is, még csak ezután fog megtörténni.
Teljesen az az érzésem, hogy a hivatalt, ebben a furcsa összeszövetkezésben egy dolog vezérli: bűnbakot csinálni belőlem. A gyerek jövője, a család jövője árán is. Ellenem fordítani a családot, hisz miattam van az egész…ők talán még csendesen évekig elnézték volna az újabb és újabb öngyilkossági kísérleteket, az esetleges prostituálódást…. a megoldhatatlan konfliktusokat… Akkor nem lett volna kiemelés, talán nem rontotta volna a statisztikájukat…Kifelé nem látszott volna semmi. A gyerek sorsában bekövetkező változások a településen belül maradtak volna.
De én nem ezt a helyzetet akarom. Együttműködést, segítséget adni nekik is. Hogy a kapcsolatuk jobb legyen azokkal, akikre a munkájuk irányul. A helyzet így csak romlani fog. Félek, a cigányok nem engem fognak meggyűlölni, hanem tovább nő a szakadék a hivatal, és köztük. Hogy több lesz így a konfliktus, a kiabálás, veszekedés, agresszív fellépés.
Pedig én partner szeretnék lenni. Egy olyan munkában, ahol csak együtt, egyfelé haladva érhetünk el eredményt. De úgy tűnik, nem értik.
