A közösségformálással sok gondom van. Szeretném, ha összetartóbbak lennének. Mert egymást támogatva jobban menne.
De nehéz ez. A nyomorúság megöli bennük az együttgondolkodást. A másik boldogulásának nem tudnak örülni. Gyakran terjesztenek egymásról vélt igazságokat, vagy hazugságokat is, hogy magukat jobb, a másikat pedig rosszabb pozícióba hozzák.
A bajban, halálesetnél félreteszik a haragot. A gyász mindenkié. Aztán pár hét múlva megint visszatér a régi kerékvágásba minden.
Gyakran próbálkozunk rendezvényekkel. Általában sikeresen, hiszen kevés efféle lehetőségük van. A tevékenységekben szívesen részt vesznek. Ha tánc, zene van, az az igazi. Magam is csodálkozva nézem, ahogy közben felednek mindent, boldogan táncol felnőtt és gyerek, örülve egymásnak.
Érzem, hogy két dolog segítene. Az egyik az egyház, hisz a vallás közösségformáló hatása sok cigány csoportban sikeres. De errefelé valahogy ez nem megy. A másik a zene. A hagyományőrzés, énekkel, zenével, tánccal.
Pár hete mondta nekem a férfi, hogy ő nagyon szeret énekelni. És tud is. Bármit elénekel, amit mondok. Rácsodálkoztam. Sosem gondoltam volna róla. A dolog aztán nem hagyott nyugodni. Mert tudom, a gyerekek is szívesen énekelnek. És jön a nyár, jó lenne a faluban, felnőttnek, gyereknek, értelmes időtöltés, és közelebb is hozná őket.
Egy konferenciát szerveztünk. Előtte néhány nappal megkérdeztem, nem énekelne e valamit a rendezvény megnyitóján, pár gyerekkel, akit ő maga választ ki.
Vállalta. Két gyerekkel próbált esténként. Két dalt. Oláh cigány, a nyelvet is
beszéli. Aztán úgy alakult, hogy a gyerekek nem tudtak jönni. Kérdezte, jöhet e
a párja.
Természetesen igent mondtam. A párja alig múlt 18 éves, három gyermeke van. És együtt nevelnek még kettőt, a férfi előző kapcsolatából. Nagy a család, van még egy harmadik is, de az még nem velük él, küzdenek érte a jog útvesztőiben.
Szóval ketten jöttek. Szépen felöltözve, feketébe. Előtte beszélgettünk kicsit. Nagyon izgultak. A cigaretta remegett a férfi kezében. Felkonferáltam őket. Kiálltak, a mikrofon elé. A fiatal lány súgva kérdezte meg tőlem, felveheti e sötét napszemüvegét, amíg énekel. – Persze – mondtam. Tudtam, fél. Vagy százan ültek a teremben, pedagógusok. Cigány egy sem volt a hallgatóságban. Szerette volna legalább a szemét elrejteni, úgy bátorságot meríthetett.
Elkezdték. A férfinak csakugyan hihetetlen hangja van. Kicsit fátyolos, de erőt sugárzó. A lány néha bizonytalan volt, de szép, csengő hangja jól illeszkedő volt a produkcióhoz.
Az első szám után a férfi hozzám fordult: – Akkor mehet a másik? –kérdezte. Mosolyogva bólintottam. A kérdés fölösleges volt. Előre megbeszéltük. Csak kellett, hogy odaforduljon valakihez. Akit ismer. Hogy megnyugodjon.
Miután befejezték, a lány levette a szemüveget, és meghajoltak. Odamentem, és megöleltem, megpusziltam őket. Nem magam miatt. Én máskor is megteszem. A többiek miatt. Hogy mindenki lássa. Minden pedagógus.
Büszke voltam rájuk. Persze, gyakorolni kell még, hogy jobb legyen, kellenek majd többen, gyerekek is. Csináljuk majd tovább, örömmel, magunkért, a közösségért, a fellépésekért, egymásért. Kell majd valami hangszer is. Sok még a teendő, de elindultunk.
Volt valami felemelő az éneken túl ennek a cigány párnak a fellépésében. Ahogy jöttek, mert hívtam őket. Mert most, itt, együtt megmutathattuk, hogy értéket látunk egymásban. És volt valami sérülékeny is bennük, ahogy izgultak, féltek, támaszt igényeltek.
Meg akartam mutatni azt a pedagógusoknak, ami nekem természetes. Hogy így is lehet. Cigány szülőkkel. Együtt, partneri viszonyban, odafordulva, szeretettel.
