Nehéz helyzetben vagyunk mindannyian. A világjárvánnyal megküzdeni nem egyszerű sehol, egyetlen országban sem.
Hétfő óta próbáljuk megszervezni a feladatainkat ebben a megváltozott helyzetben. Próbálok majd minden területről írni. Most az oktatással kezdem.
A legelső amit meg kellett oldanunk, a művészetoktatás távoktatásban történő megszervezése volt. A feladatokat át kellett dolgozni, hiszen nem mindenhol adottak a festészeti és grafikai nyomhagyó eszközök, és azt nem tudjuk megoldani, hogy minden gyerekhez minden felszerelést eljuttassunk. Ki kellett alakítani a rendszert, hogyan érjük el a gyerekeket, hogyan juttatjuk el a feladatokat, papírokat, ceruzát legalább, ugyanakkor azt is, hogy a jobb társadalmi státuszúakat a Kréta rendszerében tudjuk feladattal ellátni. Megkezdtük a kommunikációs csatornák kiépítését is, a követések, kötődések, visszacsatolások miatt. A facebook most a legjobb erre, ráadásul ebben már működő csoportjaink vannak, hiszen már régóta használjuk ezt a családokkal való kapcsolattartásban, erre tudunk építeni most is.
Próbálunk informálódni az iskoláknál, hol, ki maradt el, hátha mi elérjük valahogy, és tudjuk segíteni a kapcsolattartást. Az iskolák mindegyike megfeszítetten dolgozik, igyekszik alkalmazkodni a helyzethez, és a legtöbbet kihozni ebből. De nem egyszerű. Nézem a facebookos megosztásokat, a híradásokat, van, ahol szinte az osztálytermi rendszert képes működtetni a tanító, mert minden gyerek előtt laptop van, és a megfelelő informatikai programmal képes szinte úgy órát tartani, mint korábban. Szólítja a gyerekeket, azok figyelnek, egymásra is.
De nem mindenhol adott ez, van ahol a szülő sem tud segíteni letölteni ehhez megfelelő programot, mert erre nincs tudása, sőt, esetleg sem laptop, sem internet nincs. Ahol nem tudnak egy szobában nyugodt tanulási környezetet biztosítani, és nem tudnak segíteni a feladatok értelmezésében sem. Ahol nem készül napirend, és inkább szünidőnek fogják fel a helyzetet, semmint távoktatásnak. Soha nem volt még ilyen megtapasztalásuk a szülőknek, és azt, hogy ki, hogy viszonyul a helyzethez, nagyban meghatározza az, ki, hogy viszonyul magához az iskolához, az oktatáshoz. És ezzel nem állunk túl jól.
Érdekes volt megint megtapasztalni, mennyire más értelmezése van a szavaknak a különféle társadalmi csoportokban. Régóta figyelem már ezt, pl. mikor tesztekkel akarják felmérni egy-egy programban a gyerekek szociális hátteret… A kérdésre, hogy “Van saját szobád?”, gondolkodás nélkül az a válasz, hogy “Igen”. Mert aki a tesztet megalkotta, középosztálybeli fogalom-értelmezéssel, annak a saját szoba külön szobát jelent. Egy lakhatási szegénységben érintett, nagycsaládban élő gyereknél pedig ez azt az egy szobát jelenti, ahol mindannyian laknak. De elgondolkodtató az is, mikor a szülő próbálja értelmezni a pedagógia szakszolgálat hivatalos levelét, és felhív, hogy megkérdezze: “mit jelent az, hogy intézmény?”
Nos, ez most is előjött. Az iskolák kérdéseire, hogy van-e digitális eszköz a családban, a válasz mindenhol igen volt, ahol van mobiltelefon, és ugye, az minden családban van, ma már a gyerekeknek is. De hogy azon tanuljanak, arra nem készültek fel. Letölteni feladatlapot, kitölteni, majd feltölteni, ez meghaladja a tudást, megtanulni sem tudják most. De mindenképpen jók arra, hogy kapcsolatot tartsanak az iskolával, és bizony, sok helyen jelezni kellett, a telefon megléte nem jelenti azt, hogy képesek digitális úton történő oktatásra, és kérik a papír alapú feladatokat.
Sok szülő részesült képzésben a “Digitális szakadék csökkentése” című uniós programban, ahol egy okostelefont kaphatott az, aki végigülte a néhol elég rövidre szabott tanfolyamot, de ezt a tudást nem igazán látni, igaz, már a telefonokat se nagyon.
Szóval, főleg a kisebbeknél nem megy, csak papír alapon. Ahol sikerül rávenni a gyerekeket erre. Sok szülő próbálja persze, de nehéz ott, ahol eddig nem volt része az otthontanulás az életüknek. De próbálni kell, végig kell vinni a tanévet, ez mindenkinek az érdeke.
Eszembe jut most, egy-egy órám a szegregált iskolában, amikor annyira figyelni kell minden rezdülésükre, az állandóan elkalandozó figyelemre, a folyamatos megerősítés-kérésre: “jó így?”, mennyire óvatosan kell vezetni őket, hogy a fejlesztések teljesüljenek. Az “egyemberes” gyerekekre, akik csak akkor működnek, ha teljes figyelmet kapnak, és sokszor hónapok küzdelme van a mögött, hogy egyes feladatrészeket önállóan végezzenek el. Vajon nekik hogy fog menni? És hogy fog menni a sajátos nevelési igényűeknek, akikkel speciálisan kell foglalkozni, szinte vezetve a kezét a nyomhagyásban, mert semmi vonalbiztonsága vagy formakincse nincs? Vagy a logopédiai foglalkozásokat ki fogja levezényelni ott, ahol eddig a szülő egyáltalán nem vonódott bele a fejlesztésbe?
Nagyon nehéz lesz. Iszonyúan látszik most az a társadalmi szakadék, ami családok között van. De csinálni kell, próbálni, agyalni rajta, hogyan lehet motivációt kialakítani ott, ahol ez közvetlen érintkezésben is nehezen ment. De ki tudja, talán épp a személyes online figyelem hatására változik majd a helyzet, a viszonyulás. Izgalmas, és természetesen sok múlik a pedagóguson. Mint mindig.
A tanodánk is elindult, itt egyébként is olyan rendszert visznek a kollégák, ahol személyes fejlesztések vannak a csoportosok mellett, ezeket teszik most át a telefonos videó-beszélgetések színterére. Nagyon sok tapasztalatot ad ez is. Most persze gond, hogy eddig sem a házi feladatokkal foglalkoztak, hanem készségfejlesztésekkel, amelyekkel képesek voltak a gyerekek jobban teljesíteni az iskolában, most viszont nem boldogulnak az iskolai feladatokkal, feladják, és kivárják a tanodás órákat, hogy segítséget kérjenek. Az idő viszont nem elég mindkettőre. Szóval, nem szeretnénk elveszíteni az eredeti célt és funkciót, így próbálják a kollégák arra rávezetni a gyerekeket, hogy, ha nem értenek valamit azt az iskolától kérdezzék meg.
Minden sokkal nehezebb. De meg kell tanulni működtetni ezt. Mert a biztonság, az élet védelme most a legfontosabb, és ezért az oktatás csak távoktatásban szervezhető meg.
Majd behozzuk, ami elmarad. Reméljük, minél hamarabb. Most mindenesetre tanulság, hogy mennyire fontos az értő olvasás, a figyelemkoncentráció, a memóriafejlesztés. A tanulás tanítása. Azt hiszem, ebben nagy lemaradásaink vannak, különösen a leszakadó társadalmi csoportok gyerekeinél.
Talán ez az egész más szakmai szempontokat vet fel az új NAT kapcsán is. És talán a döntéshozók is átértékelik a fontosságokat. Talán.
