Az ember dolgozik azokkal, akiknek semmije sincs, akiknek soha nem is volt, akik már megszokták ezt az állapotot. De vannak mások is. Akik most csúsznak le ugyanide.
Nehéz kérdés. Ha kívülről próbálom nézni, egyértelmű a válasz: akiknek semmije sincs, nekik jobban kell a segítség. Ott a házak állapota is lehangoló. Süt a szegénység, a nyomorúság a külső szemlélő számára.
Vályogházak, egy, vagy kéthelyiségesek (sok földes, vagy rossz linóleumdarab
borítja), kopár, kerítés nélküli udvarok, szakadt ajtók, ronggyal betömött
ablakrések, kutyák, autógumik, törmelékek. Alig-füst a kéményeken. Néhol
egy-egy rossz bicikli, mellette fejszével összevágott akácjövések.
A másik csoportban más a ház is. Ha sok nincs is befejezve, mert mondjuk a külső színezés hiányzik, mégis nagy, nagyobb, mint amazoké. Több helyiségesek. Fürdőszoba is van. Belül burkoltak, taposó a földön, színesre festett falak, néhol boltíves bejárat. Ajtó, ablak normális. Függöny az ablakon. Kerítés, kert mutatja, amikor épült, jobb világ volt, többre is telt a tulajdonosoknak. A kutya láncon. Jobb a benyomás, kint is, bent is az látszik, törekvő emberek építették, örülve annak, amit sikerült megteremteni.
Ha kívülről nézem tehát, egyértelmű a válasz: az a rászorulóbb, aki az első csoportban él. Ám, ha jobban megvizsgálom, már nehéz egyértelmű döntést hozni.
Mert igen, a mélyszegénységben élő gyerekek mellett nem lehet elmenni. Hisz ahol nincs villany, ott segíteni kell, hogy legyen. Ahol kályha nincs, vagy bútor, legalább ágy, ott muszáj kitalálni valamit. Ahol tudjuk, kevés az étel, főleg hónap végén, ott próbál az ember valamit tenni. Ahol nincs miből gyógyszert kiváltani, cipőt, kabátot venni, ott sürgős segítség szükséges. De az itt élők beleszoktak már. Nekik sose volt fürdőszobájuk. Természetes, hogy egy szobában laknak mind a nyolcan.
Hogy csak egyszer főznek naponta. Megszokták a hideg reggeleket, tudják, a
kutyát be kell vinni éjszakára a patkányok miatt az ajtó mellé. Ők a túlélésre
rendezkedtek be. Nem hosszú távra, csak egy-egy napra. Aztán lehet koncentrálni a következő nap szükségleteire.
És a másik csoportban is alig-füst jön a kéményen. Az is csak este, csak egy helyiséget fűtve. Ott sincs már víz, régen kikötötték, a fürdőszobát már nem használják. Van, ahol villany sincs már. Itt sem telik gyógyszerre, és az étel is gond a hónap közepétől. A bútorok száma csökken, a falon is egyre kopottabb a festék. Aztán a kertet lassan felveri itt is a gaz, a kerítés fémje is pénzzé válik, már, ha marad a ház, ha bírják még fizetni a fizethetetlent.
Ők nem bírnak berendezkedni a túlélésre. Még mindig kétségbeesetten hiszik, történik majd valami, ami megoldást ad, újra talpra állíthatja őket, visszaadhatja a családot, a reményt, a munkát, mindent, ami korábban volt, mikor még boldogan építkeztek, és homokozóra is telt, meg hintára a gyereknek az udvaron.
Mentálisan egyértelműen ez a csoport van rosszabb helyzetben. Itt esnek szét a családok, lesz alkoholista az apa, itt válnak el, megmérgezve egymás életét amennyire csak lehet, itt van a sírás, az öngyilkossággal fenyegetőzés, itt tűnik minden kilátástalannak, értelmetlennek.
Itt nem bírják elengedni a tárgyakat. Mert keservesen megdolgoztak érte, hozzájuk nőtt minden, a ház, a bútorok, egyfajta életszínvonal, aminek elvesztését nem bírják feldolgozni.
Amott nem volt soha életszínvonal. Csak a puszta túlélésben gondolkodtak mindig, a tárgyakhoz nincsragaszkodás, tárgy sincs, amihez kötődnének.
A gyerekek mindenhol beleszületnek valamibe. Mindegyik ott, abban a közegben próbál boldogan élni. Amennyire lehet. Az, hogy ez kinek, mit jelentett és jelenthet, azt a család, a környezet adja.
Mindkét csoport egyformán segítségre szorul. És egyre többen vannak. Néha már nem bírom. A döntés felelősségét is egyre nehezebben tudom elviselni.
