Túl vagyunk egy gyermekelhelyezési tárgyaláson. Öröm, hogy meghívtak minket is. Mi több, még partnernek is tekintettek. Fura, hogy ezt a nagy lépést egy olyan faluban tehettük meg, akikkel eddig ezen a vonalon még kevésbé dolgoztunk együtt.
Máshol, ahol sokkal több energiát fektettem az intézményekkel létrejövő partneri munkába, még nem tartunk itt. Nyilván ez is emberfüggő, mint minden.
A beszélgetés, annak ellenére, hogy a gyámügyi ügyintéző remekül kézben tartotta a dolgot, rémes volt. Az anya, aki egyszer hibát követett el, szeretné a gyerekeket. Az apa, aki hibát-hibára halmozott, szintén.
Az anya érzelmileg labilis, állami gondozottként nőtt fel, könnyen meggyőzhető valamiről, és az ellenkezőjéről is. Befolyásolhatósága mellett még önmarcangoló típus is. Ám, ahogy eddig megismertem, érzelmekben gazdag, gyerekszerető, a gyermekiről gondoskodni képes. Csak olyan ember, aki alatt sosem volt biztos a talaj, aki sosem szokta meg, hogy döntéseket egyedül kell hoznia, és vállalnia kell annak következményeit.
Az apa agresszív, orvosi kezelés alatt áll. Most akarja a gyerekeket vissza, bár a válás után az anyának ítélte őket a bíróság. Gyermektartást sosem fizetett. Igaz, nem is nagyon van miből kifizetni a három gyerek után megítélt fejenkénti 3 ezer forintot. De, mint mondja, ha lenne, akkor se fizetné. Egyébként is, az új feleségnek is van öt, bár azokat meg az az asszony hagyta ott, egy másik faluban. Azokat is szeretné majd.
Először mindenki elmondja az álláspontját. A férfi, akit jó beszélőkével áldott meg a sors, nagy, teátrális mondatokkal kezdi, röpködnek a frázisok. Az ügyintéző többször megszakítja, gyorsítani szeretné, és a lényegre szorítani a beszélgetést. De nehéz, a férfi monológjai hosszúak, visszanyúlnak a kezdetekig, torzítja is a valóságot, és nem kell hozzá nagy belemagyarázás, minden mondata után erősíti a képet, hogy nem a gyerekek, sokkal inkább a családi pótlék érdekli. Érzi ő is, és lassan elveszti a fejét. Kimegy, visszajön, a végletekig alázza az asszonyt, aki nem bírja tovább, ordítani kezd vele, mire ő önelégülten eljátssza a „na most láthatják, hogy alkalmatlan az anyaságra” szerepet.
De ez sem hat, átcsap hát fenyegetőzésbe, megfenyegeti a hivatalt, és legfőképp a családsegítőt, akivel egy faluban él. Az ügyintéző jelzi, hogy jegyzőkönyvbe veszi majd, és következménye lesz, mire kéjes vigyorral közli: „lesz alibim”.
Mi aláírjuk a jegyzőkönyvet, ő széttépi, az asztalra dobja, már ordít, látom, a családsegítő keze remeg, ahogy a papírt tartja. Aztán elrohan, magunk maradunk. A családsegítő álláspontja a kiemelés, nem látja biztonságban a gyerekeket. A gyámügyes hölgy is bólogat, nem csitul a baj, sosem lesz nyugalom, ha ott maradnak, a faluban. De elfogadja azt is, hogy a kiemelés nem segít, a gyerekeknek nem lesz jobb, és a semmiből nem lehet egy-két hónap alatt más körülményt varázsolni. Mi legyen hát?
Segítséget ajánlok, keresünk albérletet, más faluban, az asszonynak és a gyerekeknek. Segítünk átköltözni, berendezkedni. Kapunk pár nap haladékot.
Hazafele már a kocsiban telefonálni kezdek. Persze kapkodok, gyorsan akarom, és hülyeséget csinálok, hisz polgármestertől, családsegítőtől kérek segítséget, más falvakban. De ki akarna befogadni egy cigány családot? Pénz nélkül, egy ilyen ügy hátterével. Hiába mondom, hogy tiszta, rendes, csak krízishelyzetben van. Minden falunak megvan a maga problémája a cigányokkal, nem tetézik tovább. A segítségnyújtást, ha lenne is, felülírja a probléma elkerülésének lehetősége. Bezárulnak a kapuk.
Az asszony a hirdetéseket böngészi. Persze ez reménytelen. Nem adja ki senki neki. És megfizetni sem tudná. Végül, okosabban, a támogatott családjainkhoz fordulunk. Mindenhol vannak helyi segítőink, közülük. És lám, ők találnak is kiadó házat. Holnap megyünk megnézni.
Talán sikerül új alapokra helyezni az életüket. Próbáljuk, távolabb az apától, aki rettegésben tart mindenkit, erősítve az anyát, aki egyedül gyenge.
Megtesszük. Mert nem engedhetjük el azt a kezet, amit egyszer megfogtunk.
