Már korábban is volt ilyen próbálkozásunk. Írásra rávenni azokat, akiken lelkileg ez segítene. Évekkel ezelőtt volt az első, akkor egy asszonnyal elindultunk ezzel, talán abban a pillanatban jó volt valamire, kiengedni a feszültséget, végiggondolni a történéseket, indokot találni a félbetört életre. Folytatás nem lett belőle, de nem is ez volt a cél.
Néha úgy hozza az élet, hogy elővesszük a technikát újra, máskor csak úgy kiforogja a helyzet, a gyerekekkel foglalkozva, amit aztán, az érdeklődést látva, szándékoltan terjesztünk ki a szülőkre is. Van, hogy az élettörténet elmondásával vagy leírásával, van, hogy meseírással. Persze akik az iskolában nem alapoztak ehhez eléggé, azoknak nehéz ez felnőttként, nem egyszerű kifejezni magukat, kevés a szókincs, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy közölnek magukról valamit, vágyakat, reményeket, amelyeket segítenek túlélni a mindennapok kilátástalanságát.
Az, hogy a szappanoperák mennyire népszerűek a körükben, régóta tudjuk. A lányok képesek voltak suliidőben ehhez igazítani a délutáni elfoglaltságokat, hogy ki ne maradjon egyetlen epizód sem. Az asszonyok is szeretik, megnézik mindig, sokat mesélnek a történésekről, és az elköteleződésüket mutatja az egyre szaporodó furcsa nevek, becenevek, amelyeket ezekből a sorozatokból vesznek át.
Nem lep meg, ha a meséik is inkább ezekhez a szappanoperákhoz hasonlítanak. Egy ilyen szép szerelmi történetet olvashattam nemrég, ami így született, egy szegény fiatal anyáról, aki egyedül neveli a gyerekeit. Aztán elhatározza, hogy a facebookon megpróbál megismerkedni valakivel. Dolgozni megy, a falubeli idős emberekhez, hogy a pénzből mobiltelefont vehessen, és feltölt magáról pár fotót a facebookra. Alig öt percre rá már jelentkezik is egy férfi, a világ túlsó feléről, és ismerkedni kezd vele. A férfi ajándékokat küld neki, virágot és bonbont, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A lány dolgozik tovább, és összegyűjt annyi pénzt, hogy vehessen magának egy piros autót. Beül a gyerekeivel, és elutazik vele Pestig, ott eladja az autót, és repülőjegyet vesz rajta. Felszállnak, sokáig repülnek, és amikor megérkeznek, ott várja őket a férfi, rózsával, szerelemmel. Összeházasodnak, lesz munkája is, és boldogan élnek.
Amikor az ember elolvas egy ilyet, és ismeri a körülményeket, lehetőségeket, keserűséget érez. De itt még erősebb lett az érzés, mert a mesét meg is rendezte, videót készített róla, a családja közreműködésével. Ebből egyrészt rácsodálkoztam, milyen profi instrukciókkal rendezi meg az egészet, hogy vonja be a szereplőket, és lényegíti át a környezet tárgyait gyermeki módon autóvá, repülővé, másrészt még erősebben ütött át az egészen a reménytelenség, kilátástalanság érzése. Mert ebben a kontrasztban még inkább kihangosodott, mi az álom és mi a valóság, és ahhoz tényleg valami meseszerű csodának kellene történnie, hogy az élete más irányba forduljon.
Többször írtam már arról, hogy ebben az őrült problémahalmazban mennyire esélytelenek azok a fiatal nők, akik egyedül maradnak a gyerekeikkel. Vagy maradnak a szüleikkel, vagy csapódnak máshoz, átmenetileg, mert ezekből sosincs tartós kapcsolat. Láttuk már felcsillanni a pillanatnyi reményt, boldogságot, amiből persze visszaköltözés lett, a változás csak annyi volt, hogy egy plusz gyerekkel bővölt a létszám.
A lakáshelyzetüket megoldani önerőből, esélytelenek. Sosem lesz annyi pénzük. Az állami támogatási lehetőségektől fényévnyire vannak. Dolgozni csak helyben tudnak, a gyerek óvodája, iskolája a faluhoz köti őket, marad hát a közmunka, és még jövedelemként a családi pótlék, vagy amíg kicsik a gyerekek, a gyes. Tanulni nem tanultak, szakmájuk nincs. Gyerektartást nem kapnak. Honnan lenne annyi pénzük, hogy bárhova elköltözzenek?
A szülőknél maradni, főleg, ahol népes a család, nem egyszerű. Ennyire reménytelennek nem látok más sorsokat. Azért is érzem ezt, mert látom, több lett volna bennük ennél az életútnál. Benne lehetett volna egy jobb élet reménye. Szakmatanulás, normális párkapcsolat, tervezett gyerekek. De e helyett jöttek az élethelyzetükből adódó rossz döntések, a minden áron kötődés valakihez, aztán csalódások, menekülés… Van, aki megpróbál megmaradni a kapcsolatban amíg bírja, de legtöbbjük az anyja mellett köt ki újra. Sok ilyet látok a kapcsolatrendszerünkben. Fiatal nőket, gyerekekkel, egyedül.
Ők azok, akik csak a szappanoperák világában élhetik meg a happy and-et. Mert az ő életükben erre esély sincs. Vajon velük mit lehet kezdeni, hogy a gyerekeik ne ugyanezeket az életpályákat fussák be? Folyamatosan segítségre szorulnak a gyereknevelésben is. Mit tudunk tenni? Próbálni velük közösen felnevelni a gyerekeiket. Mert ez még mindig jobb, mint az állami gondozásba vétel. De mellettük kell lenni valakinek. Aki meghallgatja a meséiket is. És aki visszarántja őket a valóságba. Hogy abban keressenek boldogulási lehetőséget, ami elérhető számukra.
Persze álmodozni kell. A nélkül nekem se menne. Én pl. arról is szívesen álmodozok, leszünk talán annyira erősek, hogy ezeket a fiatal nőket magunk mellett tudjuk tartani. Hogy tudunk nekik szakmát tanítani, munkát adni, és szociális bérlakáshoz tudjuk juttatni őket. Álmodozok arról, hogy stabilizálni lehet még őket, és visszatartani az újabb rossz döntésekről. Hogy a bennük ragadt lehetőségek még kibonthatók, ha már úgy hozta az életük, hogy ez mind rejtve maradt. Jó lenne remélni, hogy nem végérvényesen, elfecsérelve mindazt, amit adhattak volna magukból a világnak.
