Sokan nem értik. Hogy mi köze a képzőművészetnek az integrációhoz? Azt gondolják, ez csak rajzolgatás, nem komoly, sőt, szinte fölösleges dolog. Gyerekes passzió. Amit el kell hagynia az embernek, ha felnő.
Pedig hallatlanul fontos. Mert valami olyat ad, amit más tevékenység ilyen hatékonyan nem képes nyújtani. Képes átadni azt, hogy mindenki ér valamit, hogy mindenki képes csodákra, és mindenki igazi egyéniség. Nemre, fajra, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Átadni, és elhitetni. Munkára nevelni. Erőt adni. Büszkévé tenni.
És ez nagyon kell. Mi naponta megtapasztaljuk ezt a gyerekeknél, amikor rajzolunk, mintázunk, festünk velük. Látjuk, hogy feledkeznek bele boldogan valami olyan tevékenységbe, amiben ragyoghatnak. Amiben kiragyoghatnak a többi közül. Kiragyoghatnak azok is, akiknek erre általában kevés lehetőségük van. Akik már elfeledték, mi az. Akikről a környezet már fel sem tételezi, hogy képes kiragyogni.
Nekünk is boldogság, amikor látjuk az arcukon az örömöt, amikor szembesülnek azzal, amit létrehoztak. Érzékeljük, ahogy ez a hatás megsokszorozható, kiterjeszthető másra is. Az élet minden területére.
Amikor láttuk, hogy a gyerekeknél működik, próbáltuk a felnőtteknél is. Mert érzékeltük, ők is szeretnék csinálni. Láttuk, nemcsak a fiatalokon, hanem az időseken is, hogy szívesen besegítenek a gyerekeknek. A nőkön és a férfiakon is. Segítettek a falfestmények készítésében, és akkor is, amikor papíron, vagy vásznon dolgoztak a gyerekeik. Először csak titokban, rám sandítva, észreveszem e. Biztattam őket. És kezdtünk új feladatokat, technikákat kidolgozni, amiben ők is, vagy csak ők vehettek részt.
Ma már rajzolnak, festenek, fametszetet faragnak, kézműveskednek, és persze hímeznek és varrnak.…sok dolgot kipróbálunk velük is. De mind közül talán a hímzésben és az üvegikon készítésben fejlődtek a legjobban.
A 19-20. századi paraszti üvegikon technikáját a munkánkat önkéntesként segítő festőművész tanár úr hozta el, és mutatta meg nekik. Nehezen ment. A vékony vonalak megfestése nagy ügyességet kívánt. Sok gondot jelentett a színazonosság eltalálása is. Hiszen tudatos színkeveréssel sosem foglalkoztak. Az üvegikonokat kézzel sokszorosították a régi időkben is, amikor ezek fontos elemei voltak a paraszti kultúrának. És voltak a készítőik között cigányok is. Ezt már a Néprajzi Múzeumban tudtuk meg, ahol megnézhettük az „eredetiket” is. És láttuk azt is, sőt, ott kifejezetten buzdítottak rá minket, hogy lehet kicsit beleadni a saját egyéniségből, színvilágból is. Ezután bátrabban kezdtek festeni. Úgy színezték, ahogy szépnek látták. Amikor először megláttam pl. a lila-rózsaszín színpárosítást, megdöbbentem.. Aztán rájöttem, így sokkal autentikusabb, hitelesebb. Azóta rátaláltunk olyan eszközökre is, amivel vékonyabb vonal húzható, de maradunk az ecsetnél. Mert így van együtt, egységben, az öntörvényűen megvastagodó-elvékonyodó vonalaikkal, ami különleges frissességet ad a munkáiknak.
Sokszor néztem őket, ahogy belefeledkezve festették. Ahogy lecsendesedett a lelkük közben. Szívesen festik az ikonokat. A téma is közel álló, sajátos istenhitükben dalban és képekben is szívesen foglalkoznak a témával. Megmutathattuk már az alkotásaikat a Néprajzi Múzeumban, ahol egymás mellett voltak láthatók a Múzeum gyűjteményéből és a toldi asszonyok műhelyéből készült ikonok…és a Mesterségek Ünnepén is, ahol szintén bemutatót tartottak a régi, elfeledett mesterségből. Már tettünk fel a webshopunkba is néhányat.
Szépek, persze. Kiállítjuk a készeket a kultúrház most közösségi házként használt termében is, és együtt gyönyörködünk bennük. Mégis, talán nem ez a legfontosabb. Hanem az általuk kapott önbecsülés. A büszkeség, az öröm, az egyeztetés, egymás segítése, a közös elégedettség, a beszélgetés róluk. Az alkotás személyiség és közösségfejlesztő hatása.
Ma azt gondolom, a művészeti tevékenység az oktatás, a közösségfejlesztés, az integráció nélkülözhetetlen eszköze. Valami, amit csak mi, emberek tudunk végezni. Mindenkinek szüksége lenne rá. Mert ebben az őrült világban lassan azt is elfelejtjük, hogy emberek vagyunk.
