Sokan segítenek nekünk. Mindenben. Támogatással, használt holmikkal, kirándulással, gyerekfoglalkozással, tudással, tapasztalattal, kapcsolatokkal. Már felsorolni sem tudom, hány területen vannak önzetlen segítőink. Azt hiszem, már több száz ember erősít meg engem lelkileg is, biztatással, érdeklődéssel. Hihetetlen emberekkel találkozhatok a munkám során, amit ajándékként fogok fel az élettől. A pozitív megerősítéseket pedig igyekszem továbbadni a kollégáimnak.
Az önkéntesekkel sokáig bajban voltam. Mert több munkát adtak nekem, mintha nem lettek volna. Messze vagyunk, a probléma sem egyszerű, meg nincs pénz útiköltségre, aztán mégis jöttek, vonattal, mi kocsival vártuk őket, körbevittük a vasúttal elérhetetlen szegregátumokban, és gyakran, mire képbe jöttek ebből az egészből, már mentek is vissza. Az önkéntesség, és a munka inkább az én részemről jelent meg azzal, hogy betekintést adtam, magyaráztam, megértetni próbáltam, a munkám pedig maradt az éjszakákra vagy a hétvégekre. Ha pedig több napra jöttek önkénteskedni, többnyire azt hitték, mindent jobban tudnak, és sokszor akkora galibát csináltak, hogy napokig tartott, mire a közösségben elsimítottam a nyomokat.
Persze megsérteni nem akartam senkit, hiszen odaforduló volt, segíteni akart, még, ha rosszul is sült el, szerettem volna, ha úgy megy haza, mint aki elégedett. Így én nyeltem, szerveztem, igazgattam, nyugtatgattam a többieket.
Aztán, alakult a helyzet. Részben, mert lettek állandó önkéntesek, akik önjárók, vagy egyszerűen csak megfelelő receptorokkal rendelkezve érzik, mit, hogyan kell. Részben pedig azért, mert az önkéntesség megszervezésében is egyre többet vettek le az állandó segítők a vállamról, akik közül egyre, hála a Vodafone-nak, most Vodafone-angyalként egy évig munkaviszonyban is számíthatunk.
És persze, ma már én is edzettebb vagyok. Előre megmondom a szabályokat, megosztom a feladatokat, és próbálom megmenteni a hétvégéket. Mert ez is érdekes. Aki jön, szívesen jön hétvégén. De egyedül, idegenként nem igazán lehet érdemi segítségnyújtást végezni, kell mellé valaki, akit ismer a közösség, és épp ezért bizalommal fogadja a vele érkező vendéget is. Mi azonban végigdolgozzuk keményen a hetet, és nekünk is van családunk, akik jogosan elvárják, hogy legalább a hétvégén velük legyünk. Aki jön, mind azt hiszi, ő az egyetlen. De közben heteken át érkeznek, mások is, akikkel menni kell, hogy a jó érzésük meglegyen, megkapják a figyelmet, amit jogosan elvárnak. Sok sértődés volt már ebből, ahogy finoman jelezni próbáltam, nem szeretnénk, ha hétvégén jönnének segíteni. A legviccesebb talán egy hölgy volt, aki karácsonykor, szentestén járt erre, hogy letegye a ruhaadományát, és kiakadt, mert nem voltunk bent az alapítványnál…de jött már hozzám éjjel tizenegykor is adományozó.
Szóval, nehéz ez. Próbálom megérteni, mi az, amitől az egyik segítő működik, megérinti a dolog, és miért nem megy a másiknál?
Most is volt ilyen önkéntesünk. Sok táborozási lehetőséget kaptunk, beosztottuk magunkat, mikor, ki ad a szűkre méretezett szabadságából egy-egy hetet a gyerekekre. Aztán, ahogy lenni szokott, mikor megvolt a beosztás, jött még egy lehetőség. Két-három gyerekre csupán, de ez is nagyon jó annak, aki sosem jut túl a faluján. Képtelen voltam már kísérő kollégát beosztani melléjük. Ekkor szereztek egy önkéntest a táboroztatók, a közeli nagyvárosból, hogy majd ő elviszi, és visszahozza őket. Így nekifutottunk a szervezésnek, kimentünk az egyik faluba, beszéltünk a gyerekekkel, szülőkkel, beszereztük a hiányzó dolgokat, és a megbeszélt időre bevittük őket a vasútállomásra. A tábor rendben lezajlott, de az önkéntes lelkesedése hazafele már elmúlt, délben telefonált, hogy a falutól több mint 50 km-re levő nagyvárosig jön csak, ahol ő lakik, és oda menjünk a gyerekekért. Mondtam, hogy nem így beszéltük meg, és nem tudok kit beküldeni értük, de nem fogadta el. Mert ő túl későn ér így haza. Ja, és persze közölte, szemrehányóan, hogy ő ezt egyébként nem pénzért teszi…ő ingyen dolgozott velük…Nagyon dühös lettem. De nem akartam, hogy egy rosszízű utazás elrontsa a tábor élményét a gyerekeknél, meg, bennem is odalett a bizalom, féltem, mi lesz, ha valahol otthagyja őket. Így rövid telefonálás után egyik állandó önkéntesünk elment a gyerekekért. Neki nem volt késő.
Néha az adományozóknál is vannak furcsa dolgok. Van, aki miután elhozta a használt ruhákat, hazament, majd telefonált, hogy tételes leltárt kér tőlünk a zsákok tartalmáról. Mert neki voltak már rossz tapasztalatai. Nyilván ő is írt egyet otthon, és most össze akarta vetni a kettőt. Azt sem tudtam, hogy érjem el gyorsan a helyi segítőt, aki kipakolta a raktárunkba a zsákokat, hogy nehogy kiszortírozza a polcokra, a többi közé, ahogy szoktuk, míg le nem írja pontosan, mi volt benne. A listát beszkenneltük, elküldtük, gondolom, stimmelt, mert nem jött újabb telefon, hogy hova lett esetleg az a használt hálóing, amit beletettek, és amit nyilván ellophatunk, mi, az alapítványnál.
Nemrég épp nem voltam itthon, mikor jött egy telefon a faluból. Hogy megjelent egy házaspár, sok ruhával, de nem akarják az alapítványnak adni, hanem annak, akit a tvben láttak, aki a brikettet csinálja, és azt akarják, ő ossza szét a rászorulók között. És nem akarják semmihez kötni, nem annak adnák, aki tesz valamit, mint amit mindig írok, hanem a rászorulóknak. Próbálom győzködni a hölgyet, hogy megbízhat bennünk, higgye el, jobban ismerem ezt az egészet, de nem, ő nem akar semmilyen szervezetet, elég rossz tapasztalata van már, ő csak ennek az egy személynek adná, ő szimpatikus volt neki. Meg a rászorulóknak persze.
Miután a sokadik érv sem használ, legszívesebben azt mondanám, jó, akkor forduljon balra a közösségi házunktól, aztán még egy utca jobbra, és ott, a soron ossza szét. Ott laknak a rászorulók, nagyon sokan, próbálja meg, hogy lehet igazságosan szétosztani, hogy mindenki elégedett legyen. De szerencsére végül sikerül meggyőzni, és megkímélni egy hatalmas cirkusztól, aminek a végét még én sem tudtam volna bizton megmondani. És persze azt a személyt is, akinek a szétosztó szerepet szánták. A ruhákat végül a közösségi háznál rakták le, másnap szétszortírozták, először az válogatott belőle, aki miatt idekerült, majd a többiek, akik vele dolgoztak. Gond nélkül lement, abban a rendszerben, amit egyre sikeresebben működtetünk velük, a helyi rászorulókkal.
Szóval, nehéz. Nehéz úgy csinálni, hogy mindenki pozitív maradjon. De muszáj, mert ebben az egész problémahalmazban így is annyi negatívum van már. Úgy látom, sokszor magukat a segítőket is védeni kell önmaguktól, a sztereotípiáiktól, a mindent jobban tudó hozzáállásuktól, és az önzőségüktől. Elfelejtik, hogy senki sem kérte, senki sem kötelezte őket arra, hogy ezt tegyék. Hogy jöjjenek, vagy bármit adjanak. És ebben a szerepben a vádaskodás, fenyegetőzés, követelőzés nem túl jó. Pláne nem azok felé, akik ebbe szintén rengeteg önkéntes munkát tesznek bele. Mert az nem mindenkinek természetes még, hogy egy fontos szónak kellene vezetni ezt az egész segítségnyújtást. Az önzetlenségnek. És talán a felelősségnek is.
