A szegregátumban, ahová biztosan tudjuk, hogy soha, senki nem fog vinni semmilyen gazdaságélénkítő tevékenységet, nehéz a jövőről biztatóan gondolkodni.
Mert mi is lenne itt, ami gazdasági szempontból érdekes lehet? Szolgáltatásokat nem érdemes idehozni, hiszen nincs jövedelem azok igénybevételére, ide nem kell fodrász, varrónő, fornetti sütő, háztartási gép szerelő, stb…és ha lenne is itt, aki ezt tudja nyújtani, másoknak, akik szerencsésebb helyzetben vannak, máshonnan, egy zsákfaluba, cigányok közé amúgy sem menne ki senki igénybe venni, hiszen találnak közelebb a világhoz mindent, nem cigány vállalkozóktól is.
Bármit termelő vállalkozás meg ugyan mire menne oda? Szakképzettség semmi, nyersanyag sem, az infrastruktúra is szegényes, gond a munkamorál is. Meg ott a közművesítés hiánya, az utak állapota…. minden hiányzik, amit ipartelepítő tényezőnek tanultunk.
Marad hát az önfenntartás, hiszen élni kell, enni, fűteni, és mindenki nem mehet el, hova is menne, pláne, ha nincs pénz útiköltségre, albérletre. És a lehetőségek mind túl messze vannak.
Keresgélünk hát a múltban, vagy a fejlődő országok gyakorlataiban, és örülünk, ha sikerül egy-egy dolgot visszahoznunk, beépítenünk, meghonosítanunk. Annak persze örülhetünk, hogy ezek a technológiák „zöldek”, így legalább van olyan érzésünk, ezzel az egyetlen szemponttal, hogy a 21.században vagyunk, és nem a középkorban. A dolgok ettől függetlenül zseniálisak, a környéken fellelhető természetes anyagokra épülnek, és kivívják a közösség rácsodálkozását is a dolgokra.
Érdekes, hogy először mindig a gyerekek a meggyőzhetők. Ők hamar és örömmel kapcsolódnak be a próbálkozásokba. A felnőttek pedig többnyire a kész produktumok működőképessége után kezdenek érdeklődni. Így volt ez annak idején a biobrikettel, vagy így van most a rakétatűzhellyel is. A tudás persze tanult munkatársunktól jön, ő készíti el először a gyerekekkel az első kicsit, agyagból, aztán egy nagyobbat is, a közösségi háznál, azt már alapra, vályogtéglák felhasználásával, szépen kialakítva a felső részt is. A kipróbálás meggyőző eredménnyel zárul, minimális fűtőanyaggal gyorsan felforr a víz a kis lábosban, amit a tetejére helyeznek.
A következő már az egyik háznál készült, az udvaron. A vályogtéglákat az egyik fiú gyűjtötte be, nem nehéz ez, sok ház készült ebből az anyagból hajdan a faluban, valamikor foglalkoztak is vályogvetéssel az itt élő cigányok. Persze ez már a múlté, a piac nem a vályog iránt mutat érdeklődést, a valamikor jobb napokat látott házak pedig elhagyottan dőlnek össze, vályogtégláikat visszaadva a földnek, előbb még formájukat tartva, pár eső után aztán szétmállva, szétporladva.
A 13 éves fiú irányításával készült a tűzhely a házuk udvarán, ő az, aki az első kályha készítésében is közreműködött. Testvérei voltak a segédek. Az oldalát színes csempe- és cserépdarabokkal ki is díszítették. Remekül szuperált. Amíg nagy meleg volt, nem kellett bent befűteni a főzéshez, és a gázpalackot is kímélte. A hónap felé a palackok többnyire már üresek, gyakran ahhoz kérezkednek be a lábossal főzni, akinek még van. Az utcában tehát a rakétatűzhely osztatlan sikert aratott. Kevés gallyal, hamar megfőtt rajta az étel. Már többen jelezték, jövőre szeretnének ők is.
Most, keresve a faluban egy idős embert, aki ért még a kemenceépítéshez, ezzel is próbálkozunk. Talán majd süthetünk kenyeret is. Mint a régiek.
Tudom, sokan szeretik az effélét. A kemencék, csikós-tűzhelyek, kerti partik reneszánszát éljük, mind természet közeli hangulatot teremtő, nosztalgikus, régi ízeket és szokásokat visszahozó kedvtelés. Másoknál. Akik, ha úgy gondolják, vagy nem megfelelő az időjárás, gond nélkül bekapcsolják az elektromos főzőlapot az ebédkészítéshez. Kicsit másképp néz ki náluk, mint ahol nincs más megoldás.
És hálásak lehetünk a régieknek, meg azoknak, akik a világ olyan pontjain élnek, ahol megállt az idő, hogy megtartották ezt a tudást, átörökítik ott, ahol nincs más mód az életre. Mert most olyan világot élünk, hogy ezek segítenek nekünk is.
Szóval, jó ez, valahogy mégis furcsa érzés. Akármennyire környezetbarát, mégis van benne valami elszomorító. A „vissza a természethez” mellett ugyanis esetünkben ennek van egy másik üzenete is. A szegénységé. És hiába gondoljuk, hogy ez hagyomány volt valaha, és ezért remek, akár “nemzeti” értékek, ezek, ebben az olvasatban a szegények technológiái. És ezen nem változtat pár, a várostól elmenekülő értelmiségi, vagy hobbi-kemencés, mert esetükben ez az ő személyes döntésük. A szegényeké meg nem döntés, hanem kényszer. Nekik nincs más megoldás.
Szóval, ezt látni, próbálni beépíteni, hogy segítség legyen nekik a túlélésben, furcsa akkor, mikor a kommunikáció egyre a fejlődő gazdaságról szól, a stratégiai megállapodásokról, melyek a legmodernebb technológiákat felhasználó cégekkel köttetnek.
Mintha két világot építenénk. Egyet a modern, magukat tudással, vagyonnal, megfelelő szocializációval pozícionálni tudó embereknek, egyet meg a régi dolgokkal, azoknak, akik tanulatlanok, szegények, és esélytelenek.
