A támogatások, segélyek hasznosulásának legnagyobb kihívása, hogy segítsen, de közben maradjon meg a munkára ösztönzés is. Nehéz kérdés, mert a határ mindenkinél más, és mint ahogy mindent, ezt is rengeteg tényező befolyásolja. Leginkább az a szocializáció, ami beépül, születéstől fogva, és meghatározza az emberek attitűdjét.
Ez egy összetett viszonyulásrendszer, amit persze befolyásol az életünk során sok minden, de a megalapozás a családban történik. A vágyak persze mindenhol ott vannak, a fogyasztói társadalom ezrével kínálja magát, és az üzenet is erős: ma a pénz a legfontosabb mérőeszköz, annyit érsz, amennyit birtokolsz, ha ehhez a világhoz tartozol, fel kell tudnod mutatni a jólétet, stb… és erre a közösségi média terepet is ad.
És létrejött egy torz kép, olyat mutatni, amin mindez látszik, nem baj, ha a valóság más. Senki sem akar szegénynek, csórónak látszani. Ez a látszat-világ beszippantja a gyerekeket is, felnőttként pedig pénzügyi tudatosság híján egyenesen vezet vagy az eladósodáshoz, a szürke- vagy a feketegazdaságba. Még az a legjobb eset, ha csak ismétlődik egy családi sors egy újabb generációban, és nem lép át a kriminalizáció területére.
Sokan kérdezték most tőlem, hogy a családi pótlék emelése nem jár-e együtt a magasabb jövedelem reményében történő gyerekvállalással. Azt válaszoltam, hogy szerintem nem, egyrészt, mert még emelve sincs annyi, amiből meg lehet élni, másrészt pedig azért nem, mert egyre több családban érzékeljük a tudatos gyerekvállalás felé való elmozdulást, igaz, ezért dolgozunk is, sokat.
Sokat gondolkodtam én is a feltétel nélküli alapjövedelmen, de mindig éreztem, ha a támogatott családjainkon végigfuttattam magamban, lehetőségként, hogy sokaknál nem érné el a célját. Elméletileg el tudom fogadni, maximálisan, hogyha kap valaki annyi segélyt, hogy az alapvető szükségleteit szűkösen ki tudja elégíteni, akkor megszűnik a létbizonytalanság fojtogató érzése, és ebben a stabilizálódó helyzetben átértékelődnek a célok és a lehetőségek is.
Csak az a bajom, hogy ezt elméletileg látom csak működőképesnek. Mert a rögzült túlélési stratégiák nem az önmegvalósítás, az értékteremtő munka élvezete irányába tolják őket. Ahhoz olyan kompetenciák kellenének, amelyeknek a fejlesztésére az iskola nem koncentrált, a családokban meg generációk óta nem ez alapozódott meg.
Szóval, megint azt érzem, amit más sokszor: egy középosztálybeli gondolkodást, elvárást, ami a saját, fejlettebb önfenntartási képességgel, világlátással rendelkező emberek attitűdjét tükrözi. Miközben akiktől ezt várnánk, ők nem ezekkel a viszonyulásokkal vannak jelen a történetben.
És kicsit azt is gondolom, hogy ez nem kizárólag a társadalmi leszakadásban élők sajátja. Mert igazából mindenki szereti a könnyebb végét megfogni a dolgoknak, hagyni, hogy “odaférjen más is” a munkához, és ha van lehetőség a lazításra, vagy a könnyebb pénzszerzésre, akkor inkább arra nyitnak, semmint a nagy erőfeszítést kívánó dolgok felé.
Ezt most a mesterséges intelligencia még inkább átformálja, miközben azok, akik generációs szegénységben élnek, fényévekre vannak azoktól a szakmáktól, ahol ez beépülhet.
Nekik most még elsősorban a fizikai munka marad, de ezt is el kell végezni valakinek. Legalábbis egyelőre ezt nem tudja kiváltani a mesterséges intelligencia…
Ha nem foglalkoztatnánk a társadalmi vállalkozásunkban közülük, és nem kínlódtuk volna át azokat az éveket a rendkívül alacsony munkavállalói kompetenciákkal bíró emberekkel, mire végre stabilizálódott a nálunk dolgozó csapat, akik már együttműködve könnyebben az általuk is elfogadott elvárásokhoz igazítják az új munkatársakat, biztosan másképp gondolnám.
De pontosan tudom, hogy a lehetőséggel akkor sem éltek, ha nem volt más munkalehetőség. Felmondtak, mert képtelenek voltak vállalni a folyamatos munkával járó kötelezettségeket, miközben folyamatosan kaptak pozitív megerősítéseket, segítséget is. Hiába adott biztonságos közeget, kiszámítható jövedelmet helyben ez a munkahely, amit kínáltunk, sokan nem bírtak alkalmazkodni. Utána máshol sem helyezkedtek el, hanem maradtak a közmunka és az alkalmi munkák bizonytalanságában.
Na, igen, a közmunka. Nagyon várom azt is, hogy ezt reálisan megvizsgálja az új kormányzat. Mert amit én érzékelek ebből, az sok helyen egy nagyon kevés feltételt támasztó, segélyszerű foglalkoztatás, minimális erőfeszítés, sok helyen csak az aláírás a lényeges, az adminisztráció miatt, de nincs hozzáadott érték, nincs vágy, hogy akkor már csak csináljanak valami hasznosat, megúszós az egész. És nem ösztönöz arra sem, hogy máshol helyezkedjenek el, mert az túl nagy erőfeszítést igényelne, hajnali indulással, késői hazatéréssel, mert munka helyben nincs. Vagy távmunkát vállalni, havi egyszeri hazautazással a családfenntartónak, ami viszont gyakran leamortizálja a családot.
Ezek a lépések, ha el is indulnak, mindig időszakosak maradnak, amiben nem alakulhat ki egy bizalmi viszony a munkaadóval. Mert gyakran előfordul, hogy a megbeszélt munkára egyik nap elmegy, de másnap már nem megy vissza az illető. Ez meg elindít egy ördögi kört, a napi fizetést, ami megint csak lazítja a felelősségvállalást a munkában, vagy a munkáltató, ha már ott vannak, próbálja a legtöbbet kihozni a helyzetből, és túlságosan hajtja őket, aminek a vége megint az, hogy otthagyják.
Szóval, marad a helyhez kötött pénzszerzés, az alkalmi munkavállalás. Aki pedig ebben szocializálódott generációk óta, annál a munkához való viszonyulás változásához is legalább generációs léptékű segítség és türelem kellene. De erre nem sok esély van.
A motiváció, az önmegvalósítás, az értékteremtés vágya, mindaz, ami a Maslow-féle szükséglethierarchia csúcsán van, számukra elérhetetlennek látszik. Pedig logikus lenne…
Persze látok kiutat, leginkább abban, ha be tudjuk emeltetni a felelősségvállalást, a következményeket is mérlegelő viszonyulást, a kölcsönös bizalom fontosságát. Mitől indulhat el mindez? Következetes feltételrendszer alkalmazásával, de nagyon fontos, hogy olyannal, ami számukra is világos, elfogadható, támogatható.
No és az is fontos, hogy lássák az előrelépés lehetőségét, kapjanak folyamatos visszacsatolást, pozitívan, erősítve a hitet bennük, hogy képesek rá. Persze ez magával hozza, hogy ezekre a fejlesztő foglalkoztatásokra forrás kell, és persze eredményesség-mérés is.
De mindennél jobban megfogalmazta ezt egy munkatársunk, aki már régóta dolgozik nálunk (a helyesírási hibákat nagyjából kijavítottam):
“… Nekem ez elég volt, hogy hitt maga énbennem, hogy megcsinálom, köszönöm, hogy sokban segített, kis önbizalmat adott nekem. Nagyon jó hogy megismertem magukat, mert nem hittem magamban, hogy mire vagyok képes, csak utána, hogy megcsináltam… Milyen jó érzés látni, hogy meg tudom csinálni, csak akarat kell hozzá és gondolkozás, hogy hol kezdjem el.”
