Október a látás hónapja, és október 8-án volt a látás világnapja. Figyelemfelhívás, ingyenes látásvizsgálatok fémjelzik a hónapot ebben az időszakban, segítséget ajánlva az embereknek.
Akik erre “rámozdulnak” azt hiszem, rájuk mondhatjuk, hogy van egészségtudatosságuk, és kihasználják a lehetőségeket, bár azt hiszem, sokan megteszik ezt akkor is, ha nincsenek ilyen akciók.
De mi a helyzet ott, ahol sem az egészségtudatosság, sem a lehetőségek, sem a források nem adottak ahhoz, hogy a látás fókuszba kerüljön az emberek életében? Ott, ahol a napi megélhetés határozza meg a dolgokat, és a túlélési stratégiák mentén hoznak döntéseket. Vagyis mi a helyzet ezzel a kérdéssel a generációs szegénységben, a szegregátumok világában?
Miért nem látni annyi szemüveges gyereket, felnőttet itt, mint máshol? Miközben a szűrővizsgálatok szerint nem kisebb itt sem az arány, mint a jobb társadalmi státuszúak között…
Szemüveget itt az hord, akinek legalább négy-öt dioptriásra van szüksége. A gyerekek között is. Sok olyan történetünk van, amikor egy-egy ilyen gyereknek szemüveget csináltatunk, és mikor felveszi, nem tud betelni vele…. áll az ablakban, és néz kifele, majd befele, nem lehet vele mit kezdeni az órán, mert alig tudja feldolgozni, hogy élesen lát.
El lehet képzelni ugye, hogy addig hogyan vehetett részt az oktatásban, mit látott a táblából, a könyvből, füzetből. Akinek „csak” egy-két dioptria kell, ők sajnos elvéreznek a csúfolódás színterében. Ők feladják, egy darabig tűrik a “vaksi”, “pápaszemes” stb. címkéket, aztán már csak a tanórán veszik fel, szünetben, amikor a csúfolódást kapják, akkor nem, később már el sem hozzák az iskolába. Látnak e nélkül is, és elengedik a témát. Aki viszont nem lát, az tűr, és egy idő után megszokja a többi is, leszállnak róla. De ezt az időt nem mindenki bírja kivárni.
Egy-egy szűrővizsgálat után, mikor mindenkinek megcsináltatjuk a szemüveget, mindig azt tapasztaljuk, hogy pár hét eltelik, és az egy-két dioptriásoké már nincs sehol. Pedig az elején mindenki lelkes volt.
Persze hiányzik más is ehhez. A szülői megerősítés. És itt jön be az egészségtudatosság a képbe. Mert ezt nagyon nehéz beépíteni ott, ahol ezt felülírja a túlélés. Itt nem tudunk egészséges táplálkozásról beszélni, a tudatos testmozgásról, gyógytornáról sem, akinek ez kellene, gyógycipőről, akinek szükséges, itt nem téma, hogy a cukor egészségtelen, bekerül a cumisüvegbe az olcsó kóla, és különleges kiváltság lesz, ha valaki a legegészségtelenebb energiaitalból fogyaszthat naponta.
Sokat küzdünk ezzel, van főzőklub, dolgozunk a kiskertprogrammal, a fenntartható konyha programmal, edukálunk, csináljuk velük, tanítjuk, kóstoltatjuk, bevonva a gyerekeket is. Haladunk, de nagyon lassú az attitűdváltás. A fogyasztói világ azt is hozta, hogy nem az az érték, ha valaki megcsinál valamit, hanem ha megveheti. Ha van rá pénze.
Sokan, akik távol vannak ettől az egésztől, mondják, hogy nem jól csináljuk. Miért nem fognak össze, és sütnek együtt egészséges péksüteményeket, kenyeret, főznek lekvárt, hiszen régen is… és milyen jó volt… és a közösség is fejlődött…meg egészségesebbek voltak az emberek. Nem igaz -mondják, írják- hogy nem látjuk, milyen egyszerű a megoldás.
De ők nem látják, hogy ez nem ilyen. A fogyasztói világ egy olyan társadalmi csoportra hat itt, akik egyébként sosem rendelkeztek a régi paraszti világ önfenntartó tudásával, és védtelenek pénzügyi tudatosság híján a reklámok, a közösségi média egymást gerjesztő üzeneteivel szemben: akkor vagy sikeres, ha birtoklod a dolgokat, ha meg tudod mutatni, hogy neked van, hogy te megengedheted magadnak. Kellenek a jólét attribútumai… ha most a táplálkozást nézzük, kell a kóla, a csoki, a csipsz, az energiaital. Nem baj, ha a legolcsóbb, csak legyen. Mutathatóan legyen.
A saját maguk által történő elkészítés, a vegyszermentesség, a saját megteremtése a dolgoknak csak azoknak jelent értéket, akik nem ezek szerint a szempontok szerint élnek, nem ezek az alapértékek, vagyis nem a pénz mindenek-felettisége jelent rangot, hanem pl. az egészséges életmód tudása, vagy az akarat a fenntartható gazdaságért, a környezet védeleméért, a túlfogyasztás csökkentéséért. Vagyis a tudatosabb élet felé haladnak, erre vannak felismeréseik, ehhez gyűjtenek tudást, építenek közösséget, és ehhez igazítják a lehetőségek függvényében az életüket.
De térjünk vissza a szemüvegre. Az egészség terén akkor lépnek a szülők, ha a gyereknek fáj. Ha nagyon fáj, és ordít. Esetleg nagyon lázas. Az, hogy nem lát jól, az nem fáj, ezért mindig hátra kerül az intézendők sorában. Mert ha nem lát jól, az nem a települési orvosi rendelőben (ha van) oldódik meg, hanem azért utazni kell. Az utazás is pénzbe kerül, no és ott a szemüveg ára. A generációs szegénységben az alapszükségletek kielégítése sem történik meg egyenletesen a hó végéig…hogy jutna több tízezer forintos szemüveg-beruházásra?
Aztán ott van a kancsalság kérdése. Amikor takarni kellene az egyik szemet…és a gyerek ezt nem szereti. Akkor jön a “sajnálom szegényt” történet, és leveszik róla. Nincs az, hogy próbálgatják, nem adják fel, nem engednek a gyerek akaratának, hanem kitartanak. És hiába az orvosi javaslat. A gyerek marad kancsal, pedig helyrehozható lett volna a dolog.
No és ne hagyjuk ki a témából a lakhatási szegénységet sem. Ahol nincs személyes tér, és minden, de minden nagyon hamar leamortizálódik a zsúfoltságban. Játék, tablet, meséskönyv… és a szemüveg is. Megcsináltatjuk, egy hét múlva hozzák, hogy eltört. Újra megjavíttatjuk, újabb hét, és megint. Hiába adunk kemény tokot, hiába mondjuk, hogy legközelebb nem csináltatjuk meg, tudjuk, hogy akkor nem lesz szemüvege a gyereknek. Nagy „húzd meg-ereszd meg” játszma ez, de nincs más megoldás. Mert a probléma nem csak annyi, hogy nincs pénz szemüvegre.
Az Igazgyöngyben külön program van erre, a kezdetektől. Szűrővizsgálatok rendszeresen (köszönet a Hajnalfény Orvoscsoportnak), használt szemüvegkeret-adományok fogadása, amibe egy helyi optikus ingyen beleteszi a kiírt lencsét, csak ezt kell megfizetnünk. Erre pedig adományokból van fedezetünk. Mint ahogy arra is, hogy segítsünk a szemészetre való bejutásban, ha ez a gond. Szóval, az elejétől a végéig végigkísérjük őket a folyamatban.
Mert tisztán, jól látni fontos. Nagyon fontos, meghatározza a tanulást, és később a munkavállalást is. A szemüveg kérdése is ezer szállal van bekötve a szegénységbe. Kibogozni és megoldást keresni pedig csak a terepen lehet. Mert ott lehet megérteni az okokat.