Nem hagyom ki, hogy bemenjek hozzájuk, mikor arra járok, és megnézzem az alig kéthetes apróságot. Imádom a gyerekeket, az ilyen piciket is. Az anyja tudja, az előző kettőt sem hagytam ki, nem is kérem, már nyújtja is a kezembe a kisbabát. Az ölemben édesen nyitogatja a kis száját, kicsit összebandzsít, nem bírok betelni vele.
Kicsit beszélgetünk, megkérdezem, hogy van, van-e teje, mondom, hogy szoptassa mindig, ha kéri, mert nagy a meleg, és a folyadékra neki is nagy szüksége van. Kérdezem persze azt is, volt-e a védőnő, mit mondott, rendben talált-e mindent.
Meleg van, kint is, bent is. A középső kicsi a földön ül, egy kisautóval játszik, a nagyobbik meg egy nagy kupac ruha között válogat. Most megy oviba, és ma volt ruhaosztás, nézegeti, melyik jó rá, melyik tetszik neki.
“Legyen nagyon szép életed!”-mondom a mesebeli jókívánságot, mikor eljövünk… amin aztán sokáig gondolkodom itthon is. Vajon milyen élete lesz?
A különleges, tvsorozatból származó név vajon milyen életutat fémjelez majd? Eléri ezt a boldogságot, amit a filmben szereplő élete testesít meg? Azt biztosan nem… ahhoz tényleg mesebeli fordulat kellene. Én már azzal is elégedett lennék, ha annyival jobb élete lenne, mint amennyivel az anyukájának, az ő szüleihez viszonyítva.
Az alapítvány egyik szociális bérlakásában élnek. Szerencsések, hogy ők kaphatták meg. Ahol előzőleg laktak, onnan biztosan kiemelték volna előbb-utóbb a gyerekeket, rossz állapotú ház volt, a falon egyetlen, barnára égett konnektorból szerezhető áram, ami állandó veszélyforrás volt, áramütésre éppúgy, mint tűzre. A bútorok a szokásos fekvőhelyekből álltak, no meg egy szekrény, más nem. Ránézésre kívülről sem volt alkalmas a ház normális életre.
Ahonnan ideköltöztek, az a vályogház életveszélyessé vált, tudás és akarat kellett volna a rendbehozatalához, lassan rogyott meg a fala, és került visszafordíthatatlan állapotba. Az udvart felverte a gaz, még benne éltek, mikor erre is azt lehetett mondani, mint a másikra: ránézésre sem alkalmas élettér.
Nagy dilemma volt, hogy nekik adjuk-e a felszabaduló bérlakást. Vajon boldogulunk-e velük? Képesek lesznek megfelelni a szerződésben rögzített feltételeknek? Tudunk-e új szokásokat kialakítani náluk? A mi szociális bérlakás programunk atipikus… a tapasztalataink tanítottak meg minket arra, hogy ez milyen beavatkozási pont legyen a stratégiaszerű munkánkban.
Mert azt gondoljuk, hogy nem szabad az önfenntartási képességeiben hiányos családnak olyan komfortfokozatú lakást adni, aminek a használatára nem képes. Hamar leamortizálódik benne minden, régről megvannak a történetek, talán még a rendszerváltás előttről is a feltüzelt parkettáról, elégetett ajtókról, leszedett és eladott csapról, kilincsekről.
Nyilván a rendszer ehhez is alkalmazkodik. De nem úgy, hogy megpróbálja a családokat képessé tenni arra, hogy élni tudjanak egy összkomfortos lakás lehetőségeivel, hanem úgy, hogy az elkészült bérlakásokat olyannak adják ki, akik “nem annyira mélyen vannak”, akikkel nincs borítékolva a kudarc lehetősége, akikkel nem kell annyit foglalkozni.
De akik “annyira mélyen vannak”, ott is vannak gyerekek. Onnan kerülnek leginkább kiemelésre, és ott ismétlődik a nyomorúság köre, megtörhetetlenül.
Mi is tipródtunk persze itt is… de végül a gyerekek miatt belevágtunk velük is. A szerződés feltételeit be kell tartaniuk. Élni a házban, de vigyázni a bútorokra, berendezési tárgyakra, kályhára, szekrényre, gáztűzhelyre, hűtőre, keverőtárcsás mosógépre, stb. Tölteni a kártyás mérőórára, egyáltalán rendet tartani. Kapcsolódni az alapítvány közösségi programjaihoz, hogy a közösség értékrendje is megerősítően hasson rájuk. Együttműködni a családmentorral, aki a három év alatti gyermekek fejlesztésében segíti az anyukákat, tudást adva nekik is. No meg a szociális területen dolgozó munkatársainkkal is, akik figyelnek, és segítenek tartani a szabályokat.
No és persze nem eladósodni, megtanulni beosztani a pénzt, a háztartásvezetést, a kert művelését. Mindent, amit mi az önfenntartási képességek közé sorolunk. A bérleti díj jelképes, az áramot ők fizetik.
Aztán, ha minden jól működik, akkor léphetünk majd egy szintet. Az alapítvány beköti a vizet az utcáról az udvarra. Ez is tetemes költség, 4-500 ezer forintra is rúg. De komfortosabb lesz így, és eggyel több lesz a fizetnivaló is…hiszen innen a víz sincs ingyen. Aztán, ha továbbra is megnyugtatóan alakulnak a dolgok, készülhet egy kis fürdőszoba is, szintén az alapítvány költségén. Ha jól halad a társadalmi vállalkozásunk, talán munkalehetőséget is tudunk adni a szülőknek.
A gyerekek pedig, akikkel születésüktől foglalkozunk, becsatornázódnak a tanodánkba, ahol egyénre szabott fejlesztéseket kaphatnak egészen a szakmaszerzésig.
Minden lehetőség adott tehát ahhoz, hogy életstratégiát váltsanak. De az, hogy ebből mivel tudnak majd élni, mi az, ami beépül, sikeresek leszünk-e velük, vagy kudarcot vallunk, az a jövő zenéje.
Nem lehetünk még biztosak semmiben. Tény, hogy a baba érkezése előtt kimeszeltek, a falak most tiszták, a bútorok rendben vannak, van kiságy is a picinek, kiskád, ruhák, pelenka. Az apuka nem volt otthon, most nagyon kell a pénz, két műszakot is vállal egymás után egy távolabbi konzervgyárban. Hajnali négykor indul, és éjfél, mire hazaér. Biztosan nem tartós munkahelyet jelent ez, de most menni kell.
A kertművelésnek még nincs nyoma náluk. Ott még nem tartunk. A kapcsolat az alapítvánnyal együttműködő, a közösségben akad konfliktusuk, sokszor kell mediálnunk, hogy helyére kerüljön minden.
Szóval, van még sok lépcsőfok előttünk, de ha a szülői házhoz viszonyítunk, vagy ahhoz a két házhoz, ahol eddig éltek, azt kell mondanunk, jól alakulnak a dolgok. Talán ennek az apróságnak, aki most érkezett, talán kicsit jobb élete lesz. Nem állami gondozásban nő fel, mint az anyja, remélhetőleg az ő szüleit képessé tudjuk tenni arra, hogy családban neveljék fel a gyerekeket.
Ezért dolgozunk. Hogy képesek legyenek rá. És pontosan tudjuk, hogy a körülmények, az mindig egy következmény. Az ok azokban az életvezetési képességhiányokban van, aminek az eredménye mindaz, amiben élnek. Azokat kell bepótolni, hogy változás legyen. Hogy akarat legyen a változtatáshoz, majd másféle szülői minta legyen a gyerekek előtt. Olyan, ami kifele mutat a generációs szegénységből.