Izgatottan figyeljük a híreket, ami az oktatás változásait mutatja. Egyértelműen a gyerekek kerülnek a hírek alapján a fókuszba, úgy tűnik, az ő szükségleteiket veszik figyelembe, és megjelennek a korábban az alternatív iskolákban használt elemek is. Rövidebb órákkal is lehet tervezni, és több művészeti tevékenység, szabad játék, beszélgetés lehetősége is megnyílik alsó tagozatban.
Nagyon fontos ez, és minden valószínűség szerint hatékonyabb lesz, mint a korábbiak. Persze nagy kérdés, hogy mennyiben tudnak élni vele az iskolák…Mert a régóta hőn áhított pedagógiai paradigmaváltástól még mindig messze van a magyar oktatás.
Próbálom mindezt elképzelni a szegregálódó, vagy szegregált iskolákban. Vajon itt bevállalják ezt? Érzékelhető lesz a változás? Milyen akadályai lehetnek?
Mivel a döntés szabad, így azt vélelmezem, nem mindenki fog, nem mindenki tud élni a lehetőséggel. Egyrészt, mert ehhez nyilván egy vezetői döntés kell, és nagy kérdés, hogy a most pozícióban levő, pozícióban maradt iskolaigazgatók akaratával egyezik-e majd ez? Esetleg az új tankerületvezetők ösztönzése elégséges lehet… de ezt még nem látjuk.
Hogy miért ne akarnák? Nos, mert a rutin, a megszokás, a szocializáció nagyon erős. És az a megszokás, hogy a tanórák 45 percesek, az erősen beégett a pedagógiai gondolkodásba. A 35 perces tanórákhoz új tervezés szükséges, új kockázatok jelennek meg, új tevékenységek, melyeknek a módszertana, kultúrája nem alakult ki a leszakadó térségek leszakadó iskoláiban. Nagyon hamar megszülethet a döntés és a beleegyezés: maradjon minden a régiben, eddig is így dolgoztunk, megszoktuk, minek változtatnánk?
No meg ott van a követelményrendszer is. Hogyan lehet azt teljesíteni kevesebb idő alatt, ami eddig hosszabb idő alatt sem sikerült? Ha az változik, ha ahhoz változnak a tankönyvek, munkafüzetek is, az ösztönző lehet… De addig csak a félelem marad, hogy az eddigi elvárásoknak a lerövidített időben lehetetlen megfelelni, maradjon hát minden a régiben.
Sokat figyelem, és próbálom érteni a pedagógusok kiégését. Nyilván nagy a kiégésfaktor ott, ahol a gyerekek oktatása többnyire kudarcot rejt. Mert a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek között nagyon sok a traumatizált, a „valamilyen papírral” rendelkező, plusz pedagógiai munkát igénylő, a sajátos nevelési igényű (SNI), beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel bíró (BTMN).
Ez a tanulóösszetétel azonban nem támogatja az elvárt követelményrendszer elsajátítását. A segítő szakemberek nem tudnak elégséges segítséget nyújtani a pedagógusoknak, pedagógiai asszisztensek nem igazán vannak, időbe fog telni, mire a fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus, logopédus, és a szakképzett asszisztensek megjelennek a szegregálódó iskolákban.
Itt nincs meg a támogató szülői háttér sem, a szülők többségét a pedagógusok a „nem együttműködő” kategóriába sorolják. Az iskola kommunikációja leggyakrabban paternalistának nevezhető…vagy rosszabb esetben teljesen hatósági hangnemű.
A pedagógusok többsége kudarcos, az órák végén ritkán mennek be mosolyogva, feldobva a tanáriba, inkább fáradtan, kimerülten, panaszkodva a gyerekekre. Ez pedig gyors megerősítést nyer a többiektől, akik szintén ebben a cipőben járnak. Lassan, biztosan építik tovább a kiégést egymásban, amiben kirajzolódik az „én nem erre szerződtem”, „én nem ezt tanultam”, „én mindent megtettem”, „ezek ilyenek, nincs mit tenni…”, stb.
Ide, az ilyen pedagógusoknak nem lesz elég a lehetőség, hogy szabadon dönthetnek a tanórák hosszáról, vagy a kiegészítő tevékenységekről. Nekik komolyabb szakmai segítség, módszertan, „sorvezető” szükséges ahhoz, hogy képesek legyenek a változásra. És nem azért, mert ők nem jó szakemberek. Hanem azért, mert sokan kiégtek.
Ez pedig időt igényel. És még azután is: elhitetni velük, hogy képesek rá. Hogy értékes tudással bírnak, és össze tudnak rakni olyan órai programokat, amelyek sikeresek lesznek. Azután sem lenne szabad magukra hagyni őket…mentorálni kell a pedagógusokat, visszacsatolni, biztatni őket, hogy a megkezdett úton haladjanak tovább. Önállóan, maguktól, nem várva a felsőbb szint utasítására.
És ott a közösség is. A tantestületi közösség. Amivel megint foglalkozni kellene, szupervízió, coaching, egymást támogató viszonyulások kialakítása, pozitív attitűd kiépítése. Egy „láthatatlan tanterv” működtetése újra, ami egységes alapelveket közvetít a gyerekek felé a közösségben működésről, a személyes kapcsolódásokról, üzeneteket azokról az alapértékekről, melyek meghatároznak mindent. Amit a gyerekek is éreznek, hiszen a szavak, vélemények, érzelmi lecsapódások, gesztusok, a metakommunikáció közvetíti ezeket feléjük.
Ezeknek az egységesítése nagyon fontos. Mert a széttöredezett hatás nem jól működik. Ha az egyik pedagógus ilyen, a másik pedig ezzel ellentétes viszonyulással jelenik meg a gyerekek előtt, az nem segíti a stabil alapértékek beépülését. Működnek persze abban is a gyerekek, alkalmazkodnak a helyzetekhez, csak éppen ez nem egy közösség szerinti elköteleződéshez vezet. Ez nem a jó alkalmazkodás útja.
Szóval, nagy öröm nekem a változások lehetőségét hallani. De fontos a pedagógusok érzelmi állapotának és jelenlegi tudásának felmérése is, hogy képessé tegyék őket arra, amit a hivatásuk megélése jelent. Amiben benne van a megújulás, a szakmai igényesség, a gyerekközpontúság, a megoldásközpontú attitűd. Ezután a közösség képes lesz a saját keretrendszerét működtetni, amiben benne van az önállóság, de a rendszerbe illeszkedés is.
Hogy miért látom ezt ilyen tisztán? Mert a kiégés a terepi munkában is ott van, és nemcsak a szakemberek részéről, hanem a „célcsoportban” is. A sorozatosan kudarcos élet ott is hasonló mintázatokat mutat. Pontosan tudom, mekkora tévedés ott is azt hinni, hogy csak a lehetőséget kell nyújtani, és élni fognak vele. Ha így lenne, már sok probléma megoldódott volna, és a társadalmi leszakadás nagyot mérséklődött volna. De nem történik meg, még akkor sem, ha ott vagyunk, nyújtjuk a lehetőséget. Mert az „akarás” képessége tűnt el.
Ezt fel kell építeni, hogy a motiváció megalapozza a változást. Persze a módszerek ott mások, hiszen más a probléma is a generációs szegénységben, léptékében is, mint egy szegregálódó, vagy szegregált iskola tantestületében. De a folyamatok mentális alapjai azonosak, és segítségnyújtás, a megszilárdulásig, beépülésig történő folyamatos támogatás nélkülözhetetlen a sikerhez.
Jó lenne, ha a döntéshozók erre is gondolnának. Mert ennek a rendszerét is ki kellene építeni, hogy a kudarcok kockázata csökkenjen.