Az ember akkor érzi igazán, mekkora a társadalmi leszakadás, ha mindkét oldalról szerez megtapasztalásokat. Ha csak az egyik oldalt ismeri, akkor a másikról könnyen fogalmaz meg ítélkező mondatokat.
Az ítélkezést viszont nagyon ki tudja törölni az emberből, ha csendben figyel, próbál megérteni dolgokat, a másik helyzetébe képzeli magát, és kiépíti magában azt az empátiát, ami nagyon fontos képesség a közösségben éléshez.
Amikor elkezdtem a szegregátumok világával ismerkedni, tele voltam én is előítéletekkel. Egyszer valahol azt mondtam, hogy ma is vannak bennem ilyenek, csak már tudom értelmezni és kezelni ezeket. Akkor valaki azt mondta nekem, hogy akkor már nincs is bennem, és hülyeség azt állítanom, hogy előítéletes vagyok.
Sokat gondolkodtam ezen, és mégis azt gondolom, nekem van igazam, vagyis, én így élem meg. Mert rajtakapom magam most is egy minden indok nélküli gyanakváson, amit nyilván valamilyen megtörtént negatív dolog épített fel bennem, de képes vagyok ezt már gondolati síkon is lezárni, és tudatosan figyelni, hogy kifele ebből ne látszódjon semmi. De attól még a fejemben megfogalmazódott…
Dolgozunk magunkon, folyamatosan, hogy jobbak lehessünk. Ez nagyon fontos.
A héten voltam a Forbes Power Women’s Summit eseményén, ahol a fő vonal, ami összekötötte az előadásokat, workshopokat az őszinteség volt. Ez is volt a címe: Az őszinteség ereje. Ennek a jegyében hívott közös gondolkodásra mindenkit, hogy merjünk őszintén jelen lenni a munkánkban, az otthonunkban, a kapcsolatainkban és önmagunk előtt is.
Bár nagyon szerettem volna több időt ott tölteni, ha már voltam olyan szerencsés, hogy egy beszélgetésbe én is meghívást kaptam, de sietnem kellett egy másik eseményre. Mégis, volt annyi időm, hogy szemléljem kicsit a jelenlevőket. Nyilván, aki ide eljön, az nem a társadalmi leszakadásban érintett, számomra már az is öröm, hogy évek óta valamilyen módon a téma ott lehet, kapunk meghívást mi, akik dolgozunk benne, és így legalább az ügy-képviselettel kicsit jelen van.
Mert helye van szerintem itt, nagyon is, a nők szerepe ugyanis kulcsfontosságú a generációs szegénység megtörésében, és a társadalmi szerepvállalás, a szolidaritás olyan téma, ami nem hiányozhat egy, a nőkről, nőknek szóló eseményről, ami természetesen a férfiak számára is nyitott. Nem hiányozhat onnan, ahol sikeres és az önfejlesztés iránt elkötelezett női karrierépítések megmutatásával, támogatásával szeretnék a fejlődést támogatni.
Miközben figyeltem a jelenlevőket, a nyüzsgő, vidám és érdeklődő tömeget, és olvastam a témákat is, nem tudtam nem gondolni az asszonyokra, akikkel dolgozunk, akik generációs szegénységben élnek.
Micsoda szakadék választja el a két világot egymástól! Mindenben. Külsőségekben, tudásban, képességekben, gondolkodásban, szókincsben, önismeretben, motivációban és lehetőségekben is.
Az a csomag, amit ők hoznak magukkal a múltjukból, és amit épít tovább a jelenük is, nem engedi a jövőben gondolkodást. A megéléseik, a traumáik, a menekülésük, a beletörődődésük, egyáltalán a túlélés egy nagyon nehezen megtörhető béklyóban tartja őket. Mennyi munkánk van a mögött, hogy felcsillanjon egy-egy reménysugár, és elinduljon valami!
Őszinteség? Szembenézés? Identitás? Tudatos élet? Minden egyes elemével küzdünk, folyamatosan.
Mások a szavak, és azok jelentése is számukra. Milyen nehéz volt megtanulni azt is, hogy a szavakon sem ugyanazt értjük. Hogy sok szó ismeretlen és értelmezhetetlen számukra. Jól emlékszem, még az elején, mikor megszerveztünk egy szűrővizsgálatot, és az orvos, aki épp egy derékfájásra panaszkodó asszonyt vizsgált, azt kérdezte tőle: “nem szokott gimnasztikázni”? Az asszony kétségbeesett tekintettel nézett körbe, majd, mivel nem tudta, mi az, így azt mondta: “nem”. “Pedig kellene!”-mondta tanácsként a szakember.
És nemcsak a tudáshiányról van szó. Amikor az énkép zavaros, kudarcokkal terhelt minden eleme, amikor a függőségek határozzák meg a mindennapokat, akkor ott nagyon nehéz őszinteségről beszélni. És nem azért, mert nem tudunk bizalmi légkört kialakítani, hanem, mert pontosan ismerjük az erőviszonyokat, amiben a félelem nagyon meghatározó, és a tényeket a védelem, vagy épp a támadás érdekében állítják sajátos rendszerbe. Ez nem olyan sima hazugság, mint amit sokan gondolnak erről. Ez egy menekülés, ami, ha csak rövid időre is, de biztonságérzést, erőt mutat nekik.
Így tagadják le a családon belüli erőszakot, akkor is, ha előtte elismerték. Félelemből bizonygatják, hogy nem történt meg, mert attól tartanak, ha őszintén elmondják, még rosszabb helyzetbe kerülnek. És így szaladnak a “családkisegítőhöz”, hogy feljelentsenek valakit, egy másik asszonyt, akiről úgy vélik, rosszat állított róluk, és elég erőt éreznek magukban ahhoz, hogy kijelentsék: “elvitetem a gyerekeidet”. Hány ilyen esetben göngyölítettük vissza a történetet, és kiderült, hogy semmilyen alapja nincsen, csupán egy kicsinyes bosszú. Ma már tudjuk, hogy egy konfliktuskezelési minta ez, épp olyan, mint a “rád hívom a rendőrt”. Nincs tudás, nincs eszköz másra. És hányszor kell a tényeket átbeszélni újra, hogy körvonalazódjon valami az őszinteségről.
Aminek kölcsönösnek kell lennie, a mintát ebben is mi adjuk, fejlesztők. És lassan beépül a közösségbe az, hogy a tények makacs dolgok, és ha őszinték és igazságosak akarunk lenni, akkor mindig ragaszkodni kell ezekhez.
A kihívás ebben az, hogy az igazságnak mindig személyes megélése van, amin az érzelmek torzítanak. Sokszor nem tudunk ezzel megbirkózni, mert a tényekkel sem tudnak szembenézni, az elképzelt helyzetet ugyanis valósnak élik meg. Nagy türelemmel és következetességgel azonban lassan alakul a helyzet.
Mert egy kis közösségben semmi sem marad titokban. (Látjuk most, a politika terében, hogy ez nagyobb közösségekben sem.) A tényeket közösen értelmezni, kivezetni a fölösleges érzelmi túlkapásokat, ez alap ahhoz, hogy megbeszélhessük, pontosan mi történt?
Az egyén szembenézése önmagával nagyon fontos. Mert így tud meghozni döntéseket. Aztán jön az újabb kihívás, hogy ezeket meg tudja-e lépni? Ehhez újabb készségek kellenek, tudások, melyeket fel kell építeni. Közben pedig nemcsak az egyént, hanem a közösséget is formálni, ami segíthet, támogathat, ha azonos értékalapra tud rendeződni.
Még csak az őszinteség egy kis szeletét próbáltam boncolgatni, és máris túl hosszúra nyúlt ez a blogbejegyzés. És mennyi minden van még, amivel meg kell küzdenünk, hogy felépítsük bennük azt az énképet, ami alap lehet egy önmagában bízó, nem passzívan sodródó nő életéhez.
Ha magunkat értjük, képesek leszünk másokat is megérteni. Nagy tanulsága ennek a munkának, hogy enélkül csak a szerepek átörökítése történik.