Az Igazgyöngyben a fejlesztő segítségnyújtás mellett köteleződtünk el. Ez azt jelenti, hogy nem csupán az adományozással kezeljük a kríziseket, hanem folyamatos tudásátadással, képességfejlesztéssel, és lehetőségek nyújtásával, mentorálva próbáljuk segíteni a rászorulókat abban, hogy képesek legyenek új életstratégiát építeni.
A folyamat lassú, és sok tényező hátráltatja. Leginkább a szocializációs minták, melyek zsigerileg épülnek be születéstől, és formálnak minden viszonyulást. Ezekkel sem egyszerű foglalkozni, óriási alázatot kíván a részünkről, hiszen mindig szem előtt kell tartani, hogy a mi szocializációnk más, és nem lehet ez alapján megszabni senkinek, hogy neki mi a jó. Meg kell azonban keresni azokat a pontokat, melyek mentén illeszkedünk a többségi társadalom alapértékeihez.
Persze ez nehéz, mert jelenleg ebben is egy nagy zavar van, de reméljük, hogy lenyugszik majd minden, és megtaláljuk a társadalomban azokat az alapértékeket, melyek biztosítják az együttélést. Ebben nagy szerepe van a médiának is… no meg az egész intézményrendszernek.
De azt is érteni kell, hogy hiába alakul egy új rendszer, az emberek, akik dolgoznak benne, vagy igénybe veszik a szolgáltatásait, ők ugyanazok, mint eddig. Az ő szocializációjuk az előző rendszerben történt, 16 év alatt azért rögzültek minták itt is. És ezeket nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.
Az is baj szerintem, hogy az utóbbi időben nagyon sok olyan helyzet volt, amiben a negatív dolgok hatottak. Háború, félelemben tartás, hibáztatás, gyűlöletkeltés, gúnyolódás az egyik oldalon, amire a reakció nem tudott pozitív lenni a másik oldalon. Az állandó hibajelzésben elfelejtettük az értéket látni, és örülni neki.
A választások utáni örömünnep formálta ezt, szinte minden nap hallom valakitől, hogy mennyivel több a mosolygós ember, mennyivel jobb most az emberek között lenni. Ez nagyon jó érzés, és biztató is, hogy mentálisan helyrebillen majd a társadalom. Persze nem mindenki, de a kritikus tömeg kifejezés ezen a téren is működni fog.
A traumák feldolgozása, kezelése azonban nagy kihívás marad. Sokszor érzem, mennyire elcsúszik a munkánk fókusza a megélt traumák feldolgozatlansága miatt. A generációs szegénységben szerintem minden gyerek traumatizált, és a szülők is azok. Traumatizált szülő pedig nem tud nem traumatizált gyereket nevelni, főleg, mert nincsenek meg a képességei a saját traumáival való szembenézésre, így a nála rögzült megküzdési stratégiákat kivetíti a környezetére is. Szakember kellene ehhez, de esélytelen, hogy ide is jusson.
Így megy tovább a bántalmazó minta, a konfliktuskezelés azonos átadása, a viszonyulás a másikhoz, a nőkhöz, a sérültekhez. A feloldatlan traumákra megoldás az alkohol, az alkoholista szülő pedig ezen az úton is tovább traumatizál.
Nagyon kell figyelnünk mindenre. A gyerekek viselkedésére, a hírekre a faluban, a felnőttek közötti konfliktusokra, a közösség erőviszonyaira. Durva esetek, mint a szexuális abúzus, szerencsére nem történik, de történt, régebben, az orrunk előtt, és nem tudtuk megakadályozni. Nagy teher az ember lelkén az ilyesmi, nem múló teher… a “mit lehetett volna tenni” mindig utólag mutat beavatkozási réseket, amikor történik, nem látjuk ezeket.
Sokkoló látni azt is, amikor a traumatizálás mintázata gyerekkorban is ott volt, generációs munkánkban láttuk, és látjuk, ahogy felnőttként a saját gyerekein ismétlődik újra.
A szegregált oktatás azért nem jó, mert ott halmozottan jelennek meg a traumák lecsapódásai a gyerekek viselkedésében, és egymás között ezek csak felerősödnek. A kortárs minta erős, és a traumák halmozódnak az osztályon belül.
Sokat gondolkodom azon, lehet-e ennek a megtöréséhez közösségi erőforrásokat használni? Azt látom, hogy maga a segítő pozíció, az gyógyító tud lenni, ha ebbe a helyzetbe hozunk valakit, és ebben megerősítjük, az jótékonyan hat az ő sebeire is. Nem feldolgozás ez, hiszen nem beszéljük ki az ő traumáját, hanem egy olyan hatás, amiben megélhető a pozitív érzés, és ez mindkét félre jótékony hatású.
Vajon lehet-e ezt közösségi kiterjesztéssel is értelmezni? Az odafordulás a traumatizált felé, a kapcsolódások, a megértés, a szeretet érzése, a támogató légkör kialakítása egészen biztosan működne. De ehhez olyan közösség kellene, amiben biztonságos közegben ki lehetne mondani, ki lehetne bontani egy-egy traumát.
Még nem tartunk itt. Talán a mikroközösségi foglalkozásokon már egy-egy esetben érzek ilyen közeget, de még ez is sérülékeny, pillanatnyi felvillanásokban mutatja a pozitívumokat. A friss történésekben, vagy friss traumákban, pl. egy részegség miatt erőszakba torkolló családi krízisben már vannak jelek arra, hogy a megértő közösség segíthet. Mert lehetőség a kibeszélésre, a megoldáskeresésre, még akkor is, ha nem követi olyan lépés, ami változást hozhat.
De a traumák mögött mindig ott a szégyen is. Inkább letagadni, elhallgatni, magába zárni, mintsem felvállalni mások előtt. Nagyon nehéz ez.
Sokszor gondolok bele kitudódott esetekbe. Vajon az a gyereklány, aki az ágy alá bújt a kistestvérét magával húzva a részeg apja randalírozása elől, benne mi maradt annak az éjszakának a lenyomatából? Sosem beszélt róla, ezt a mintát vette át az anyjától, tagadni, eltemetni a lelkében… de tudjuk, hogy ezt nem lehet. Mert ez dolgozik, beépül majd, és amikor felnő, az ő viszonyulásaiban is ott lesz.
Hány ilyen van! És mi sem hozzuk elő, nem bolygatjuk, úgy érezzük, nincs jogunk hozzá, ezt a határt nem léphetjük át… vagy mégis? Mert a traumák halmozódásában történhet majd valami, amit nem tudunk megakadályozni. A rések bezárulnak.
Az is nehéz, hogy a közösségben sokféle szocializációval vannak jelen az emberek. Van, akinek örömet okoz a másik traumájának kihangosítása, mert így elterelheti a figyelmet (a magáét is), a saját traumákról. Pletyka tárgyává teszi hát a másikat…nem törődve azzal, hogy milyen sebeket okoz annak a lelkében.
Ezeknek a mindig visszatérő “bántó” szerepeknek a megtörésére kellene valamit kitalálni. Talán a segítő szerepbe hozás megoldás lehetne. Tipródok ezen, miközben egyre biztosabb vagyok abban, hogy a közösségi erőforrások képesek erre is hatni. A gyerekközösségben és a felnőttek között is.
Most beszéltem erről egy kollégámnak is. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk ilyen segítő szerepbe hozni személyeket, és a közösségben lehetőséget teremteni arra, hogy ezt gyakorolhassák. Hogy érezzenek, és hatásukkal másoknak is mutassanak egy másfajta viszonyulást. És ha megy, akkor talán nekik mi is átadhatunk majd segítő alapítványi szerepeket.