Azt hiszem, a legfontosabb dolog, amit meg kellett tanulnom ebben a munkában, az a társadalmi leszakadásban élő ember szempontjából is értelmezni a helyzeteket. Amíg ezt nem tudtam a magamévá tenni, addig csak a meg nem értés volt bennem, a “biztosan én tudom jól, ő nem” vonala mentén. Aki ezt nem tudja elengedni, azt hiszem, nem tud igazán segíteni ezeken az embereken. Marad a mindig fölényes megmondó-szerepben.
Örülök annak, hogy ezeket a nehéz pontokat (nemcsak ezt, hanem sok mást is), időben felismertem magamban, és mivel folyamatosan dolgoztam és dolgozom ma is azon, hogy önreflektív legyek, így sikerrel el tudtam engedni ezeket, és képes voltam új utakat keresni.
Persze ehhez hozzásegített az, hogy én nem távolról próbáltam ezeket a megértéseket, hanem közel menve hozzájuk, egyrészt, hogy megkapjam tőlük az értelmezéshez szükséges információkat, másrészt, hogy megismerjék ők is az én elgondolásaimat, és a kettőből közösen tudjunk kikerekíteni valami mást, valami előremutatót. No meg az is, hogy a hibázást is a részévé tettem ennek az egésznek, annak elismerésével és tanulságaival együtt.
Egészen biztos vagyok abban, hogy máshogy ez nem megy. Ám, amikor az ember ezeket a felismeréseket, próbálkozásokat nyilvánosan is megosztja, mint én is teszem a posztjaimban, vagy épp ebben a blogban, mindig kiváltom a távolról ítélkezők indulatos kommentjeit. Bár ebből azért egyre kevesebb van, de most is előfordult, a Linkedin-en, ahol szintén megosztom a blogot. Mivel 2009 óta ennek a viszonyulásnak a mintázatait is megismertem, és ez a komment annyira hozta ennek minden elemét, hogy arra gondoltam, megosztom itt is a reakciót, véleményt, úgy, hogy közben megpróbálom megvilágítani másképp ezeket.
Sorban, változtatás nélkül másolom be a mondatait (néha az én mondataimat is odaidézi az előző blogomból):
“”Mert akin segíteni kell, az alul van, ahhoz le kell hajolni, annak, aki feljebb van.” Azon viszont nem lehet, aki maga sem akarja. Vagy kifogásokat keres…. Ha lent vagyok, akkor van bőven motiváció. Lehet ítélkezőnek mondani. De azért az csak rajtam múlik és nem a „társadalmon”, hogy bemegyek az iskolába, vagy a gyerekemet oda járatom. Reggel felkelek, munkát keresek, dolgozni járok stb.”
Tipikus hibáztató hozzáállás. Az ember, amikor generációs léptékben tudja elemezni egy-egy család életét, viszonyulását, akkor látja az akarás képességének eltűnését. A sodródó, mindig a külső tényezőktől függő, tanult tehetetlenségben vergődő emberben nagy kihívás felépíteni a belső motivációt. A kialakult helyzetben benne vannak a rendszerszintű hibák, a “nekem jár”-érzés kialakítása, az áldozatszerep, a mások általi megoldásokra várakozás, és a környezet elutasító viszonyulása is. A hit, hogy képesek ők is a sorsukon változtatni, a túlélésben eltűnik. És ott van még, hogy az így vélekedő nem ismeri a leszakadó térségek munkalehetőségeit, a szegregált iskolák miliőjét, ezen minden túllép, és az egyéni felelősség körébe sorol mindent.
“Nyilván ilyen lilaködösen is fel lehet fogni. De ez nem fog segíteni a nyomorban lévőkön.”
Ez csak egy szimpla sértés nekem, a megmondó ember szerepéből, aki persze nem a terepen dolgozik, de nagyon tudja, hogy kellene. Ez az, amit az első bekezdésben elemeztem.
“” Miközben generációkon át a rendszerek folyamatosan hagyták kezeletlenül a problémákat”. Saját családomat látom 4-5 generáción keresztül. Meg azt, hogy honnan indultam. Meg sokan hozzám hasonlóan. Lehet előre lépni.”
Ez is tipikus. Ha neki sikerült, nyilván az a jó, az a recept. De a családok nem egyforma munícióval indulnak. Nem ugyanott élnek. Nem ugyanazok a hatások hatnak rájuk. Az, hogy vannak, akiknek sikerül, abból nem lehet általánosítani, mint ahogy azokból sem, akiknek nem sikerül.
“Lehet itt nyekeregni, hogy nem veszik a fateknőt már évtizedek óta, amikor éppen az AI vs. munkalehetőségek a témák az elmúlt 1-2-3 évben.”
Megint sértően fogalmaz, ez tipikus reakció, gúnyolni, alázni kell azt, aki másképp látja, mint ő. Nem tudja, hogy fateknőt már senki sem készít, árul, elég sztereotíp felfogás azoknak a roma mesterségeknek az emlegetése, aminek már semmi jelentősége nincs az emberek életében. És nyilvánvalóan nem tudja bekapcsolni az egészbe az oktatás helyzetét, ami ma tömegével engedi ki az alapkészséghiányos fiatalokat…
“”fontos, hogy a művészet is reflektáljon a társadalmi problémákra.” Persze, kell, hogy reflektáljon problémákra, ha viszont nincs rá fizetőképes kereslet, akkor szerintem mást is lehet csinálni. Lehet festegetni, meg horgolni tanítani a gyereket – ez is fontos – de azért pl. a matekra, fizikára is rá kellene feküdni?”
Azok az emberek, akik nem ismerik az érzelmi intelligencia fogalmát, fejlesztési lehetőségeit, mindig úgy vélik, hogy ez egy fölösleges dolog. Sajnálom őket. A szociális kompetenciák és a kreativitás fejlesztése a modern oktatás kulcspontjai, és a művészetekkel remekül fejleszthetők. (Nem azért kell, hogy ebből éljenek, hanem, hogy a személyiségfejlődésükhöz hozzájáruljon.) Ezt sosem fogják tudni átvenni a robotok, minden mást igen. (Ezt nem én találtam ki.)
“Az Igazgyöngy Alapítvány hány gyereket támogatott az elmúlt 25-26 évben? Ebből mennyi lett mérnök?”
Újabb olyan kérdés, ami a tájékozatlanságra utal. Ezt is olyan emberek szokták feltenni, akik “fotelből” tudják, mit kellene tennünk a terepen, és azt is, hogy ez az egyetlen mérőszám, a mérnökök száma. Több száz gyereket támogattunk, és a generációs szegénységben élők töredéke érte el a felsőoktatást. De ott, ahol a szülőknek nincs meg, vagy éppen csak megvan a nyolc osztálya, nincs szakképzettségük, és a túlélési stratégiáik sem a gyerekeik tanulását támogatják, ott az is eredmény, ha érettségiig, szakmaszerzésig el tudunk juttatni gyerekeket. Ebben vannak sikereink. Nem lehet százat lépni ott, ahol generációk óta helyben topognak. Ott egy-két lépcsőfok is eredménynek számít.
Aztán egy másik kommentelő próbálta győzködni, erre így reagált:
“Ugyanakkor saját családomon belül is láttam a szegénységet, én is egy 20 nm-es szoba konyhából indultam. Nagyszüleimnek még 4-6 elemie volt. A szüleim nagycsaládból jöttek. 11 nagynéném és nagybátyám volt. Látom, hogy lehet (mély)szegénységből előrébb lépni, sok mindent csináltam. Nem biztos, hogy az a recept működik mindenkinél, ami az enyém, vagy a környezetemben élőké volt. Ha valakit érdekel megosztom. (tanulás, szorgalom, kitartás, meg a többi közhely) Megtettem 99-ben között CEUs szociológusoknak is. De mivel ebben nem volt benne a saját helyzetem másokra, társadalomra fogása, elindult egy lejárató kampány irányomban.”
Ezen a ponton kezdtem megérteni őt is. Sértett, elismerésre vágyott a saját erőfeszítéseinek receptjével próbált lobbizni, de “lejárató kampány” indult ellene, amit nyilván nagyon nehéz feldolgozni. Ez megkeserítette, és nem is tud túllépni rajta.
Aztán még efféle okosságokat írt:
“ Itt az LI (Linkedin) tele van remek tanácsokkal, ötletekkel, lehetőségekkel. Sok az infografika, leegyszerűsített konklúzió. Csak egy részét kellene beintegrálni az Igazgyöngy Alapítvány szemléletében. És nem mentegetni embereket, meg másokat hibáztatni.”
Ez a két világ nagyon messze van egymástól. Folyamatosan veszünk részt kutatásokban, ahol próbáljuk beemelni a generációs szegénység szempontjait, és azt hiszem, ki merem mondani, nagyon sok olyan területet tudunk feltárni a terepről, a napi munkánkból, melyek teljesen újak azoknak, akik az ötleteiket más terepen fejlesztették rendszerré.
Aztán még reagál a másik kommetentelő mondatára, ahol a saját munkájáról írt. “Nem mosnám össze az idős embereket, azokkal akik egészségesek, munkaképesek. Tisztelem azok munkáját, akik beteg embereket, családtagot ápolnak.”
Itt is érthető az üzenet: a mi munkánk ugyanúgy értéktelen, mint az a társadalmi csoport, akikért dolgozunk. Ez is tipikus, ahogy azonosítanak bennünket a leszakadókkal, és együtt aláznak tovább. Mondjuk, én ezekből is sokat tanultam, mert átélni ezt, a saját bőrünkön érezni, mindegy, hogy a digitális térben, vagy személyesen, fontos megtapasztalás megint a megértésben.
Ajánlja még, hogy gondolkozzak el, ha sok hasonló kommentet kaptam már, hogy nincs-e nekik igazuk. És olvassam el az “így lettem anyagilag sikeres” című blogot… majd elemzi még, hogy ő milyen “kultúrkörből” jött. De ezekre már nem térek ki itt, így is túl hosszú lett ez a blog.
Ami tipikus mintázat, az itt mind jelen volt. De azt is tudom, hogy minden attitűdnek oka van. Mindenkinek az életében vannak traumák, formálják a viszonyulásokat a kudarcok, sikerek. Van, aki önreflektív, és van, aki beragad a “csak én látom jól” csapdájába.
Talán, ha tényleg fókuszálnánk a szociális készségek fejlesztésére… akkor adnánk egy esélyt, hogy egy empatikusabb, mentálisan kiegyensúlyozottabb társadalmunk legyen. Én biztosan érzem, hogy az ebbe fektetett energia megtérülne. Minden társadalmi csoportban.