Azt hiszem, még egészen az elején felismertük, mennyire fontos terület a közösségépítés a generációs szegénység elleni küzdelemben. Mi tudatosan építünk erre, és nagyon sajnálom, hogy a rendszerben nem lehet ezt látni, még a legújabb programok között sem.
Mi az Igazgyöngyben úgy fogalmaztuk meg, hogy egyéni életstratégia-építést végzünk, közösségi megerősítéssel.
A rendszer az egyéni kríziskezelésig jut, abban is leginkább a hatósági eszközök használatával. Védelembe vesz gyereket, beosztja a családi pótlékot, megbüntet az iskolai hiányzásért, stb. Egyedül az adott családdal próbálja kezelni a problémát. Nem is tehet mást, így van a protokoll, erre van idő, ehhez kapcsolódik az adminisztráció. Sem idő, sem energia, és azt hiszem, tudás sincs másra.
Szociális munka közösségformálással…Ez egy másfajta munka, mint amit most a családsegítők végeznek. Tartalmazza persze az egyéni segítségnyújtást is, de ismeri és épít arra a közegre, amibe az egyén, a család beágyazódik. A közösség értékrendjére, erejére, ami aztán preventív jelleggel képes formálni az egyéni attitűdökön is.
Hosszú út volt, amin haladtunk a mai, már működő közösség felé. Talán a leglátványosabb a kommunikációs szabályok közös kialakítása volt, amiben lassan elcsitultak a konfliktusok, nincs már olyan, hogy kigúnyolnák, megaláznák a másikat a közösségi együttléteken, amire korábban sokszor volt példa. És ami természetesen nem maradt válasz nélkül, és vállalhatatlan jelenetek szemtanúi voltunk, amibe az indulati fok erőssége miatt nem is nagyon volt tanácsos beavatkozni.
Aztán valahogy elindult ennek a szabályozása. Az utólagos megbeszélések az állásfoglalások irányába mozdultak, ami az egyetértésekből lassan közösségivé vált. Kellett persze hozzá a mi példánk, az, hogy mi sosem az üvöltözés, hanem a megbeszélés útját hangsúlyoztuk.
Érdekes volt azért egy közbülső állomás. Mert konfliktusok voltak természetesen továbbra is, de akiknél “elgurult a gyógyszer”, ők inkább elrohantak, és nem ott ordítozták ki magukat. Mi már ezt is eredménynek tekintettük, és nyilván elkezdtünk foglalkozni az idnulatkezeléssel is. Mert ennek hiánya nemcsak az alakuló közösségen belül jelentett kockázatot, hanem pl. az ügyintézésekben is. Főleg az iskolai konfliktusokban, ami akár önbíráskodásig is fajult.
Nagyon sajnálatos, hogy vannak, akik azt hiszik, erőszakos ordítozással elérik, amit akarnak. Emlékszem, egyszer mesélte valaki, hogy az önkormányzat autója vitt több embert a városba, különféle ügyintézésekre, ám lassabban sikerült, mint remélték, indulni kellett vissza, de az egyik helyen még hosszú sor állt. Az egyik asszony, aki úgy vélte (és véli ma is), hogy hanggal, üvöltözéssel bármi elintézhető, olyan műsort rendezett, hogy mindenki előre előreengedte. Elintézte az ügyét, majd elégedetten visszaült az autóba: így kell ezt csinálni.
Pedig nem ez a módja, ám az esetek nagy százalékában sikeres, mert az emberek félnek az ilyen helyzetekben, inkább hátrébb húzódnak, nem akarnak cirkuszt. Ám ez neki megerősítés, és legközelebb is üvöltve utasít mindenkit maga mögé.
Ha a közösség elutasítja az ilyet, akkor két választás van az illető előtt: vagy változtat a kommunikációján, vagy eltávolodik a közösségtől. És gyakran el is szigetelődik, ami azért nem jó érzés senkinek.
Másik nehézség az, amikor segítségre van szüksége valakinek, és kéri is tőlünk, megfelelő kommunikációval, hiszen tudja, hogy ehhez igazodnia kell, de közben a hátunk mögött nem azt a képet kommunikálja, amit nekünk előad. Előre vetít kihasználást, konfliktusgenerálást, hogy mit fog majd tenni, ha megkapja a segítséget. Ez persze visszajut hozzánk, egy kis faluban semmi sem marad sokáig titokban. Ha szembesítjük vele, persze letagadja, megsértődik… de aztán csak visszarendeződik mindig. Mi pedig abban reménykedünk, hogy a jó meglátásai, viszonyulásai felülkerekednek majd ezen a másikon, és végül kiszorítják azt. Ez pedig alapja lesz a kölcsönös bizalomnak.
Persze tudom, ezek szerepek. Mindenki szerepet játszik. Nekem valahogy az az ideám, hogy akkor van harmóniában egy személyiség, ha a különböző szerepek egységet alkotnak. Mert nyilván más szerep az anya, a feleség, a szomszéd, a munkatárs, a testvér, a vásárló, az utazó, a beteg, stb… de akkor jó, ha ezek mind illeszkednek egymáshoz. És a közösségben mutatott, betöltött szerep nem különbözhet gyökeresen pl. a szülői szereptől. Ami más lehet otthon, és más mondjuk a szülői értekezleten az iskolában. Mégis, alapértékeiben kell, hogy azonosság legyen benne.
Azt hiszem, ezen sokat kell még dolgoznunk. Ráadásul úgy, hogy közben a világ nem azokat a szerepeket erősíti, amelyeket mi szeretnénk egy inkluzív társadalomban. A tágabb társadalmi közeg nem ezt az egységet erősíti. Nem a megértés az alapja, hanem a másik fölé helyezkedés. Sokkal több példát látnak a másik megalázásáról, nevetségessé tételéről, mint a tiszteletéről. Nézzük az óriásplakátokat, a videókat, mind ezen a nyelven kommunikál. A legmagasabb szint hatalmi kommunikációja ma áthat mindent.
De akkor is azt gondolom, muszáj olyan kisközösségeket építeni, akik másképp gondolkodnak. Ám ugyanolyan nehéz ez, mint amikor a gyerekeinket neveljük. Milyen szerepre tanítsuk? Arra, hogy legyen megértő, udvarias, segítőkész? A gyermekközösségben pillanatok alatt a hierarchia aljára kerül…és amit így átél, meghatározhatja az egész személyiségét. Akkor neveljük arra, hogy legyen agresszív, erőszakos, mert így a közösség élére kerülhet? Akit nem lehet eltaposni? Így boldogul majd felnőttként is?
Sajnos, valószínű, hogy ez utóbbi vezet majd a sikerhez, így érheti el a céljait. Ezt a dilemmát gondolom, sokan átélik.
Nem véletlen, hogy a közösségfejlesztésben, a munkánk minden elemében mindig, ha kell, naponta vissza kell térnünk az alapértékekhez. Hogy ne tévesszünk célt, ne vigyenek el minket a történések. Ezek között ott van a humánus, szociálisan érzékeny, a másik embert tisztelő attitűd. Amíg ezeket a fejlesztő közösségünk alapértéknek tekinti, addig ez kell, hogy vezessen minket.