Nem erről akartam most írni, de annyira felkavart Lázár János kihangosított véleménye a cigányokról, hogy nem tudok nem írni ezzel kapcsolatban. És teszem ezt úgy, hogy a munkánkban jó ideje áthelyeztük a fókuszt, és generációs szegényként beszélünk a szegregátumokban élő, zömében roma családokról, akiknek szeretnénk másfajta, jobb életesélyeket adni.
Nem volt véletlen ez, hosszú folyamat végén jutottam el odáig, hogy a kezdeti roma fókuszú munkát átkereteztem, mivel egyre kevesebb etnikai elemhez tudtam kapcsolódni a megoldáskeresésben és egyre több olyat találtam, ami a szocializációból fakad.
Segített az is, hogy egyre többször ismertem fel azokat a mintázatokat a többségi társadalomban, melyeket épp ők róttak fel a cigányoknak. A legmagasabb szinteken és a legmélyebben élők viszonyulásainak azonossága egészen megdöbbentő felismerés volt nálam. Ma már kicsit kívülről figyelem azt, hogyan jelennek meg a képviselőik a döntéshozói szinten, ki, hogyan nyilvánul meg, erősíti tovább a sztereotípiákat, miközben nem számolnak azzal, mennyit ártanak az egész társadalmi csoportnak. Azzal is, hogy nem emelnek szót, hanem egyfajta cinkos összekacsintással asszisztálnak a kirekesztéshez, és lettek a “mi”, meg az “ők”, miközben a feladatuk épp ennek a megszüntetése lenne.
Meg kell, hogy mondjam, igazából már rég nem tudok mit kezdeni ezzel, csak értetlenül nézem őket, ahogy elfogadják azt, amit a regnáló hatalom gondol róluk, kínál nekik, ahogy használja őket és nagyon gyakran érzem azt, hogy mennyire messze vagyunk a megoldástól. Sőt, mintha egyre messzebb kerülnénk.
A terepen érdekes módon nem jelenik meg így, a családokkal való munkában sosem volt kérdés, hogy ki a cigány, ki nem, egyszerűen nem innen közelítünk, ez nem igazán érdekes számunkra. Sokkal fontosabb, hogy megnézzük, milyen túlélési stratégiák rögzültek, amelyek bilincsként tartják őket a nyomorúságban.
És minden területen, ahol túlzó és értelmetlen etnicizálást látunk, próbáljuk elmagyarázni, hogy milyen okok fejthetők fel, és ezek közül vajon igazolható-e az etnikai indoklás. A vége általában az, hogy nem. A kritikák, vagy sok esetben a kirekesztést indokló tényezők sokkal inkább a szegénységben szocializálódáshoz köthetők.
Amit még megfigyeltem, az egy visszaütő hatás. Egészen meglepődtem, mikor a többségi vélekedést mint indokot hallottam vissza tőlük, amikor a munkában nem úgy alakultak a dolgok, ahogy az elvárások kívánták volna: “Mi cigányok ilyenek vagyunk…” Mikor kértem, hogy akkor fogalmazzák meg, milyennek látják magukat, mint cigányok, ennek a mondatnak a függvényében, hamar kiderült, hogy amiket mögött gondoltak, azok általános emberi viszonyulások, nem attól függenek, hogy cigány-e valaki vagy sem. Ezeket csak hallják, és elfogadják, azonosulnak vele, mert kényelmesebb indokolni ezzel valamit, mint tenni ellene.
Ezt most azért írtam le, hogy jelezzem: mekkora kockázata van annak, ha emberekről úgy beszélnek, ahogy Lázár János tette. Mert nem azt erősíti, hogy ma, a 21. század lehetőségei között mindenkinek van esélye, hanem azt, hogy nekik ennyi jut. Erre hivatottak.
Lenézi a takarítói munkát is, aminek megintcsak rossz üzenete van. A munkákat nem szabad kategorizálni, mert mindegyikre szükség van. A takarítók nélkül sem éreznénk komfortosnak a világot sehol.
Nem először hallani egyébként azt a kategorizálást sem a kormány részéről, hogy vannak a magyarok és vannak a cigányok. Gyerekben, választópolgárban is két külön kategóriának tekintik. Ez megint teljesen érthetetlen. Mi még a cigányokat is kijavítjuk, ha úgy beszélnek valakikről, hogy az cigány, az meg magyar. Visszakérdezünk: mert a cigány nem magyar? Erre nyilván nem lehet mit mondani. Mi következetesen a cigány és nem cigány szavakat használjuk, ha (nem a mi kezdeményezésünkre) mégis elkülönítik őket egy beszélgetésben.
„Tehát ha migránsok nincsenek, és valakinek takarítani kell az InterCityn a mosdót – mert oda egyébként a magyar választópolgárok nem olyan nagy lendülettel jelentkeznek, hogy másnak a szaros mosdóját takarítsák –, akkor föl kell tárni a belső tartalékokat. És a belső tartalék a magyarországi cigányságot jelenti”
Vajon milyen motivációval mondta ezeket ki? Van, aki azt mondja, ő ki meri mondani, amit mindenki gondol. Hogy ez bátorság, és ebből próbál népszerűséget építeni, választópolgárokat maga mellé állítani. De ki áll ettől mellé? Vajon nem több romát veszít el így? Mert talán sokukhoz eljut ez a mondat….és remélhetőleg elgondolkodnak, mikor behúzzák az ikszet. Vajon nem több gondolkodó és érző embert veszít el így? Akik szerint ez a mondat az emberi méltóságot sérti, és méltatlan kormányozni az a párt, ahol ez az elfogadott?
Akit maga mellé állíthat, azok a szélsőségesen gondolkodók. Ez a mondat őket erősíti meg. Azokat, akik számára ember és ember között különbség van, és vissza akarnak hozni egy olyan világot, ami mindig is az emberiség fekete krónikája volt.
Sokan felemelték a hangjukat most. Cigányok és nem cigányok is. De sokan hallgatnak. Túl sokan. Pedig ez előrevetíthet mást is. Mert most a cigányokról beszélnek így, később majd másokról is. Most még csak beszélnek, később már tett is követi.
Azt gondolom, egy politikus mintát is közvetít. Mintát ad a kommunikációjával, véleményével, tájékozottságával, higgadtságával, hitelességével, értékrendjével. Mintát ad azzal, hogy viszonyul azokhoz az általános emberi értékekhez, melyek élhetővé teszik a világot.
Lázár János nem ez a minta. És nagy kérdés, hogy jó lesz-e az a világ, amiben ő adja a mintát? Milyen döntései lesznek, ha így viszonyul az emberekhez? Kiknek ad felhatalmazást ezzel az attitűddel?
Egyszer, még fiatal koromban, mikor antiszemita írások jelentek meg egy helyi lapban, elmentem a polgármesterhez, hogy tiltakozásom fejezzem ki. Ő próbálta elbagatellizálni azzal, hogy ugyan már, ki foglalkozik ezzel a kis települési lappal? Azt válaszoltam, lehet, hogy senki… de én nem akarok olyan helyen élni, ahol ezt hagyják. Mert ez rám nézve is egy képet jelent. A félrefordulás, az elhallgatás, a megalkuvás képét. És én nem akarok ilyen képet hagyni magam után.
Úgyhogy most is tiltakozok. A cigányokért is, és magamért is.