Ha visszanézek 2025-re, és próbálok valami mérleget vonni, vegyes kép van bennem.
Talán kezdem a rosszal. A szegénység állami kezelése ebben az évben sem fékezte meg a társadalmi leszakadást. A generációs szegénységben élők helyzetében továbbra is a rendszeren kívüli segítségnyújtások működtek, pusztán adományokkal pedig inkább konzerválni lehet a függőségeket, mintsem képessé tenni az embereket arra, hogy változtassanak a sorsukon. Nem változott semmit az ügy-kezelő fókuszú állami szociális munka, az okok érintetlenek maradnak, a közösségi erőforrásokra nem épít a rendszer.
A területen az egyházi térnyeréssel kapcsolatban továbbra is azt érzem, a szegények felé fordulás (tisztelet a kivételnek) leginkább a könyörületesség bizonyítására szolgáló terep, ami nem azokról szól, akiknek támogató segítségre van szüksége, hanem azokról, akik ezt a segítő szerepet játsszák, élik. Nagyon sokszor ezért nem hiteles ez számomra, így továbbra sem tudok azonosulni az egyházi iskolák szegregáló hatásával, a fogamzásgátlás elutasításával, az egyházon belüli abúzusok eltussolásával, stb…. nem tudom elfogadni az állam és az egyház összefonódását.
Nem történtek olyan elhatárolódások sem, akár állami, akár egyházi oldalról a vállalhatatlan történésekkel szemben, ami megerősítene abban, hogy legalább az egyik oldal valamiféle hiteles értékrend szerint szerveződik. Azt már nem tudom kibogozni, hogy ebben az összefonódásban melyik elem dolgozott az idén erősebben a bizalom rombolásában, az állam, vagy az egyház, de tény, hogy bennem nagyon kevés hit maradt abban, hogy a szegénység kezelése ebben a konstrukcióban sikeres lehet.
A szegények kívül maradtak a családpolitikán, az oktatási rendszeren, a munkaerőpiacon, a lehetőségek tovább szűkültek. Csúcsra járt viszont a manipulálásuk, a félelemben tartásuk, az álhírek folyamatos sulykolásával, a társadalmi inklúziót nem támogató celebek bevonásával. Valamikor írtam már arról, hogy a munkám kezdetén úgy éreztem, van egy szint, ahová a tanulatlan, nem integrációbarát életstratégiákkal bíró embereket fel kellene húzni, az lesz a dolgom, a dolgunk, hogy ezen munkálkodjunk. Aztán egy idő után kezdtem azt érezni, hogy ez a szint, aminek a meghatározásában korábban valamiféle állami elvárást vizionáltam, jogkövető magatartással, emberi kommunikációval, szóval, hogy ez a szint megy lefele, a szegregátumok világában kialakult szintre.
Nem lett hova “felhúzni” ezt a társadalmi csoportot, a norma másképp alakult, és ezt én tragikusnak, és nagyon kockázatosnak érzem. Mert természetessé tesz egy olyan normarendszert, amit eddig épp ennek a társadalmi csoportonak rótt fel kritikaként a többségi társadalom, és az intézményrendszer is. A célja kezdetben ennek csupán annyi volt, hogy az irányíthatóságukat érzelmi oldalról is megerősítse. A “látjátok, mi is épp ilyenek vagyunk, mint ti” hangsúlyozásban a bizalomépítés azonban átfordult annak a normarendszernek a megerősítésébe, ami nem az inklúzió felé mutat. Ez korábban kezdődött, de ebben az évben tovább erősödött.
A terepi munkát pedig ez nehezítette, mert ha nincs, vagy zavaros a társadalmi norma, akkor nehéz irányt mutatni. Az emberben pedig, ha változást szeretne, ha új életstratégiák felépítéséhez segítené őket, ott a kérdés, a kétkedés mindig: merre mutassuk a továbblépést? Jó döntést hozunk-e a jogkövető magatartás hangsúlyozásával, mikor 2025 is a korrupció éve volt, ami leért a szegregátumok világáig? Vagy jó döntés-e az inklúziót támogató kommunikációs stílus beépítése, mikor a központilag irányított kommunikáció a hatalom megtartásáért minden etikai normát felrúg ezen a téren? Jól döntünk-e, mikor a fogyasztói világ hatását mérsékelni próbáljuk, miközben a kormányzatban újonnan felbukkanó celebek is milliós külsőségekkel erősítik: annyit érsz, amennyid van… Csak a pénz számít, semmi más.
Mindez rányomta a bélyegét erre az évre. És nagyon szeretném már, hogy vége legyen. A felelősség nyomasztó terhét az állam kivetette a nyakából, és magára hagyott vele minket, segítő civileket. Az idén is rengeteget tipródtam, hogyan lehet ebben a rendszerben jól képviselni a gyerekszegénység ügyét. És hiába látom, hogy buknak ki a csontvázak, a gyermekvédelem most csúcsra járt ebben, nincs szembenézés, csak egy, a valóságtól elrugaszkodott kommunikációs panelrendszer működik, és ez elkeserítő.
Na, de nézzünk pozitív dolgokat is. 2025 számomra és az Igazgyöngy számára is változást hozott. A munka, amit a szervezetfejlesztésre fordítottunk, elérte azt a pontot, hogy létrejöhetett a szerepváltásom. Átadtam az operatív munkát két szuper vezetőtársamnak, és örömmel mondhatom, remekül működnek, működtetik az Igazgyöngy mindennapjait, tartva azokat az alapértékeket, amelyek mentén eddig is vittük ezt a munkát. Kicsit rásegített az önállósodásukra az is, hogy az utolsó hónapokra megbetegedtem, de ez az időszak is azt bizonyította, jó döntés volt a kezükbe adni a vezetést.
No és a jövő? Sokat gondolkodom ezen is. Foglalkozom az Igazgyöngy stratégiájával, de keresem a rövid távú terveket is. A következő évben a legfontosabb lesz, hogy a gyerekeknél egy tudatosan felépített munkaszocializációs fejlesztésbe kezdjünk, vagyis, hogy a fókuszt ebbe az irányba fordítsuk. Jelenti ez a tanodában zajló munkát, a diákmunka erősítését, és a családi mentorálás megerősítését is ezen a területen. Már kezd kibontakozni előttem ennek a közösségi megerősítése is, mert mint mindenben, ebben is ez fogja biztosítani a fenntarthatóságot.
Azt is gondolom, hogy többet kell foglalkoznunk az attitűd kérdésével… hogyan tudjuk bővíteni a hozzánk kötődők számát a közösségen belül, hogy több emberre tudjon hatni az a közösségi viszonyulás, amit eddig kialakítottunk velük. Szóval, hogy a közösségi attitűd erősebben hasson vissza az egyénre, azokra is, akik a periférián vannak jelenleg, és csak események mentén kapcsolódnak.
Nagy kihívás, hogy azok, akik a szürke-feketezónában építik fel az életstratégiájukat, mivel és hogyan vehetők rá, hogy a közösséghez közelebb lépjenek. Mert többnyire anyagi (és szolgáltatási) függőségben tartják azokat, akikből élnek, és ebben a hatalmi hierarchiában nem tudják a közösségi szerepet felvállalni. Ráadásul, mivel megélnek belőle, még ehhez valamiféle “társadalmi rangot” is kapcsolnak, ők nem “alacsonyodnak le” arra a szintre, hogy azokkal együttműködjenek, akiket függőségben tartanak. Nem találják meg az ehhez szükséges kommunikációt sem. Nem tudom, ezzel meg tudunk-e birkózni valaha, ebben is egyedül vagyunk, a rendőrség csak akkor partner, ha egy bizonyos határt túllépnek, pl. tettlegességgé fajul a helyzet, de ezt ők is pontosan tudják, és eddig nem jutnak el.
Szóval, vannak kihívások, tervek, és csak remélni tudom, hogy 2026-ben olyan változások lesznek, melyek nem megnehezítik, hanem talán kicsit megkönnyítik a munkánkat. Bizonytalanságot érzek persze, de azt pontosan tudom, hogy ha így marad minden, óriási társadalmi feszültségek lesznek, beláthatatlan következményekkel. A változás szelét érezni, és a változásban mindig ott van a lehetőség is.
Ezt kell szem előtt tartanunk, és hallgatni arra a belső etikai mércére, ami hiszem, hogy minden emberben ott van. Csak csendben figyelni kell rá, mérlegre tenni mindent, és előbbre nézni kicsit. Mert az önreflexió mellett a hosszabb távú gondolkodás rejti a megoldásokat.
Ehhez kívánok sok erőt, kivezetett indulatokat, tiszta fejet, és pozitív gondolkodást…mindenkinek, 2026-ra.