Tizenhat éve kezdtünk bele Toldon az esélyteremtő munkába. Fogalmam sem volt a társadalmi leszakadás bonyolult problémahalmazáról, csak azt éreztem, tenni kell valamit, mert az nem lehet, hogy gyerekek így éljenek, mint amit ebben a kis zsákfaluban láttam, ezen a teljes világvége-helyszínen. Csak a segíteni akarás volt meg bennem, tudásom meg annyi volt, amit a pályám első szakaszában egy általános iskolában, majd tíz éven át a művészeti iskolában hátrányos helyzetű gyerekeket tanítva összeszedtem. Ez utóbbi már adott valamit, de mint később kiderült számomra, ez is édeskevés volt.
Mentem, vittem magammal az összes meg nem értést, mindent, amin másképp szocializálódva csodálkoztam, sztereotípiákat, no meg valamiféle erőt adó, félelmet lebontó romantikát is, amit a gyerekek szeretete, majd a családok nyitottsága ébresztett bennem. Így indult…
Aztán elkezdődött valami, amit tanulásnak hívok. Nem elméletből indult, bár a kezdettől igyekeztem képezni is magam ehhez az egészhez. Sok megfigyelés volt, óvatos érdeklődések, információrögzítések, egy furcsa puzzle elemeit próbáltam összeilleszteni, ami sehogy sem akart értelmezhető képpé összeállni. Aztán, az évek során lassan sikerült. Azt hiszem, ma zömében értem az okokat, a miérteket, képes vagyok ezeket a családokat folyamatokban értelmezni, és tipizálni azokat az elemeket, melyek meghatározók a generációs szegénységben.
Nehezen feloldható konfliktusokban, kudarcok sorában, méltatlan helyzetekben kellett megőriznem önmagam, a tenni-akarásomat, hogy ne adjam fel. Mindez egy olyan társadalmi-politikai közegben, ami nem támogatja sem a hiteles problémafeltárást, sem a rendszerszintű problémák kihangosítását, sőt, ahogy telt az idő egyre inkább a fenyegetettség érzésével is együtt kellett élni. Harc volt ez azokkal, akiken segíteni szerettem volna, harc a szakpolitikát nélkülöző rendszerrel, amiben a “velünk, vagy ellenünk” lett az egyetlen viszonyulási pont, és a közösségi médiában folyamatosan megerősödő kirekesztő, gyűlölködő acsarkodásokkal is.
Közben építeni kellett a csapatot, hiszen ezt a szerteágazó munkát már csak területekre bontva lehetett vinni, megtalálni a megfelelő szakembereket, nem hagyni, hogy kiégjenek, olyan szervezeti kultúrát kialakítani, amiben a szociális érzékenységet, a kreatív útkeresést és a csapatmunkát alapértékké lehet tenni. Megküzdeni az ehhez nem illeszkedő egyéniségekkel, és nem belehalni a kudarcba, amikor sértődötten távoznak.
Aztán, sok év után el kellett kezdeni dolgozni azon, hogy az Igazgyöngy nélkülem is menjen tovább. Mert a generációs léptékű probléma-felhalmozódáshoz generációs léptékű megoldás szükséges. Dolgozni kellett először magamon, hogy helyére kerüljön bennem, nem én vagyok a fontos, hanem az ügy, amiért létrehoztam az alapítványt. Hogy megértsem, senki sem pótolhatatlan, ha a rendszer olyan, ami stabil alapértékekkel és biztos, de rugalmas keretek mentén működtetett. Én sem.
Ekkorra jött el az életemben a 65. év, és eldöntöttem, hátralépek, mert már elég erős az, ami felépült, az operatív munkához. Magamnak keresek más szerepet, stratégiai tervezőt, elemzőt, módszertani összegzőt, és persze tanácsadóit is, ha valahol, valami elakad. Így kezdtünk bele 2025 szeptemberébe, keresve ehhez a leghatékonyabb működési formát.
Aztán mégsem úgy alakult, ahogy terveztem, mert egy betegség közbeszólt. Most ebben vagyok, próbálom megtalálni újra az egyensúlyt, ami sikerülni fog, de időbe telik.
Viszont ez a helyzet, az én akadályoztatásom nagyot lendített a csapat működésén, főleg a két utódom vezetői szerepének megerősödésén. Az Igazgyöngy munkájában a legsűrűbb időszak a karácsony előtti. Ilyenkor érkezik a legtöbb adomány, látogató, intézmény, cég, média, és óriási logisztikával kell dolgoznia a csapatnak, hogy az ünnep előtt minden a helyére kerüljön. Nemcsak a karácsonyi adományok célba juttatása, de az igazolások, visszacsatolások, a kommunikáció, az átláthatóság biztosítása is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy mindkét oldal, az adományozó és az adományozott is elégedett legyen, és közben a híd szerepét betöltőknek is erőt adjon ennek a munkának a hihetetlen pozitív hatása, ereje.
Az évek óta csiszolódó rendszerben, a megfelelő rutinokkal és a tapasztalatok folyamatos beépítésével ez sikerrel teljesült. Hihetetlen, hogy ez a kis csapat az idén a térség 34 településén, 3206 gyermeket tudott megajándékozni, 684 családot segített karácsonyi élelmiszercsomaggal, és 24 intézménybe juttatott el játékokat és édességet. És mindezt lelkesen, átélve a szerepüket tették.
Rendben megvolt tegnap a toldi karácsonyi ünnepség is, amihez most először csak egy videoüzenettel kapcsolódtam, és ami mindig egy nagyon fontos visszajelzés számunkra arról, hogy meddig jutottunk a közösségfejlesztésben. Mert ezt már egy olyan közös munkának tekinthetjük, amiből a helyiek éppúgy kiveszik a részüket, mint a fejlesztést végző munkatársak. A Betlehem elkészülte, a hetek óta zajló próbák, a kultúrház dekorálása már mind saját kezdeményezés és a helyiek munkája.
Mindig figyeljük azt is, mennyire konfliktusmentes a közösségben a differenciált adományozás, amiben persze a gyerekek mindannyian megkapják a cipősdobozos ajándékot, de a többi, az már a közösség által megállapított szabályok szerint a bevonódás mértékétől függ. Vagyis, aki semmilyen módon nem kapcsolódik be az általunk biztosított lehetőségekbe, az nem részesül annyiban, mint azok, akikre számíthatunk a közösségépítésben. Most ebből egy konfliktus volt csak, és az is elsimult az ünnepség idejére.
No és a létszám is meggyőző volt, talán egy családból hiányolták a kollégáim az anyukát, de a gyerekek ott voltak innen is. Szóval, ez a munka évről évre biztosabb alapot képez ahhoz, amit el akarunk érni: egy önmagát megszervezni képes, közös etikai elvek szerint működő közösséget.
Ilyenkor tele vannak a helyi szervezők is tervekkel, mit kellene majd 2026-ban tenni az élhetőbb faluért, élhetőbb közösségért. És tele vagyok én is új ötletekkel, most van időm gondolkodni rajtuk, amivel innovatív módon próbálkozhatunk tovább, jobban hatva, építve az eddigi eredményekre is.
Szóval, bár számomra nem alakult túl jól az év vége, mégis elégedett vagyok. A működés folyamatos, a munkatársak felelősségteljesek, és remélem, boldogan élték meg ezt a nagyon megterhelő időszakot.
No és a legfontosabb: hálás köszönet azoknak, akik mindezt lehetővé tették. Azoknak a régi és új támogatóknak, akik akár csak egyszer, akár folyamatosan segítenek minket, magánszemélyek, cégek, iskolák, kisközösségek. Akik mellettünk vannak, és hisznek abban, hogy az Igazgyöngy útja egy emberi, tisztességes és esélyt adó út ahhoz, hogy a gyermekszegénység mérséklődjön Magyarországon.
Köszönet érte mindenkinek. Fogadják szeretettel karácsonyi köszönővideónkat: https://www.youtube.com/watch?v=a6rjvD_dcc0