Ebben a munkában nagyon fontos, hogy folyamatos útkeresésben legyünk.
Megoldhatatlannak tűnő problémákkal szembesülünk nap, mint nap, elgondolunk, megtervezünk valamit, amiről úgy tűnik, hogy működni fog, aztán kiderül, hogy nem. Mert túl gyorsan akartunk valamit, túl nagyot léptünk, vagy előre nem látható tényezők befolyásolták a folyamatot. Az, hogy valami jobban alakuljon, mint ahogy terveztük, nagyon ritka. Inkább az jellemző, hogy nem sikerült úgy, ahogy akartuk, és újra kell terveznünk a hatásokat.
Így van ez a napi krízisek elhárításában, a családokkal végzett munkában, vagy a gyerekek esetében is. A folyamatokban mindig ott a kudarc kockázata, ezzel mindig számolni kell, de nem szabad feladni, hanem le kell vonni a következtetéseket, újratervezni, és előre nézni.
Azt szoktam mondani, ha egyszerű lenne a generációs szegénység problémaköre, már rég megoldódott volna. De nem az… Ráadásul a közeg is változik, és a fejlesztő csapat is fontos tényező ebben.
Most, hogy többet dolgozom a stratégián, a működésünk elemzésén, és próbálom feltérképezni egy-egy folyamatnál a befolyásoló hatásokat, néha egészen rémületes, mennyi dologra kell fókuszálni. A családok elképesztően bonyolult és egyedi problémahalmaza, az ötletekhez kapcsolódó lehetőségek megteremtésének nehézségei, a finanszírozási háttér kihívásai, és a fejlesztés végzők kompetenciái mind folyamatosan kezelendő kockázati tényezőket jelentenek.
Az Igazgyöngy 26 évében az első 10 év csak az oktatáson belül telt, 16 éve tettük mellé a szociális területet, amit egy nagyon komplex beavatkozási stratégia alapján került megtervezésre. A területeken belül is többször kellett újratervezni, mert zsákutcába vezetett a jónak ígérkező ötlet, vagy épp a fejlesztők személye vitte félre a dolgot.
A napi kihívások szövevényében nem szabad elveszni, a stratégia mindig hosszú távon is megmutatja az ívet, a célokat, és megadja az újratervezés kereteit is.
Most pl. a tanodánkon gondolkodom sokat. Amikor elkezdtük, az általános iskolában a gyerekek bukdácsoltak, sok volt a magántanuló, lemorzsolódó, rengeteg volt a hiányzás, a magatartási probléma, nem sok pozitív visszajelzést adott az iskola a gyerekeinkről. De nem sokat kaptunk másoktól sem, egyszerűen bélyeg volt rajtuk, amit sok esetben valós történetek támasztottak alá.
Nagy kihívás volt elindulni is, hamar világossá vált, hogy korábbról kell indítani a fejlesztéseket, ezért mentünk le egészen a születésig az atipikus tanodánkban. 0-3 évesek, ovisok, alsósok, felsősök, középiskolások szerint tagozódott a munka, éveken keresztül. A fejlesztéseket, a toldi tanoda módszertanát kidolgozó csapat remekül dolgozott, ma már könyv is van erről, rengeteg ötlet, jó gyakorlat fémjelezte a munkájukat.
Aztán eljutottak oda, hogy tanodapedagógusaink úgy érezték, megpróbálható, hogy felsőben a gyerekek önálló döntésére bízzák, mikor kérnek segítséget a tanulásban. Mert abban reménykedtünk mindannyian, hogy ekkora sikerül annyi motivációt kiépíteni bennük, ami hat majd felsőben, középiskolában is. Volt is, akinél hatott, ennek köszönhetően lettek érettségizettjeink a tanodások között, ami bizonyította a munkánk hatékonyságát, de összességében azért az világosan látszott, hogy sokaknál nem volt elég a hatás. Mert dolgozott ellene más, a családi minta, a kortárs csoport, a világból őket formáló és bennük formálódó értékrend, ami nem a tanulás felé mutatott.
Most, egy pályázati program világosan megmutatta, hogy ezen dolgoznunk kell. Újratervezés szükséges, az eddig kiépített értékek megtartásával. Mert meg kell őrizni a felső tagozatig bevált fejlesztő folyamatokat, a tanoda hatásának közösségi megerősítését, de új tanoda-stratégiát kell kidolgoznunk a felsősök, középiskolások számára.
Olyat, ami épít az előzőekre, ami szervesen kapcsolódik hozzá. Újabb lépcsőfok, ami egy stabil előzőre felépíthető. A folyamat pedig „munkaszocializációs” jellegű kell, hogy legyen. Talán kicsit furcsa lehet ezt hallani a gyerekek esetében, de a társadalmi vállalkozásunk, ami a tanodával szinte egy időben indult, világosan megmutatta azokat a kompetenciahányokat, melyek gátjai a sikeres munkavállalásnak. Ezek a kompetenciahiányok az iskolában nem kerültek kezelésre, és a család sem bírt átadni mást, csak azt, ami neki volt. A felnőtt mintázat pedig lassan kirajzolódott a felsős-középiskolás gyerekek esetében is.
Sok dolog van ebben, a figyelemkoncentrációtól a szabálytartásig, a felelősségvállalástól az együttműködési képességekig, az önértékeléstől a kudarctűrésig. És persze az alapkészségek hiánya is ott van, mind a matematika, mind az olvasás-szövegértés tekintetében. Mindennek a fejlesztése kiskorban indul, és ahogy nőnek, úgy kell a fejlesztésekben egyre inkább becsatornázni azokat a területeket, amelyek szükségesek a munkavállalás szempontjából. A szociális kompetenciáknak épp úgy, mint a pénzügyi tudatosságot fejlesztő elemeknek.
Így, és csak így érhetjük el, hogy a legális munkaerőpiacon képesek legyenek megvetni a lábukat. Hogy szakmát szerezzenek, és ehhez társuló, az életük, családjuk fenntartásához megfelelő fizetéssel és életstratégiával bíró emberek legyenek.
És most, ha valaki azt gondolja, hogy ezekkel az általunk nyújtott fejlesztési lehetőségekkel bizonyára élni akarnak a felsős-középiskolás gyerekeink, akik alsóban stabil tanodásaink voltak, tévednek. Mert a motivációt, az „akarás képességét” ehhez nem egyszerű kialakítani.
A kicsikkel egyszerű. A szeretet, az ölelés, az elfogadás gyorsan motiválttá teszik őket, és ez támogatja a bevonódásukat. De ezek külső és nem belső motivációk. A belső később alakul ki, és ez a pont kulcsfontosságú a folyamatban.
Azt gondolom, a szülők erősebb bevonása nélkül nem is megy. Most egy mentori rendszer kell, ami a bevonódást biztosítja, erre ösztönző szülői háttérrel, iskolai kapcsolattartással, folyamatos közösségi megerősítéssel, a hatások egymást erősítő koordinálásával.
Mert nem elégedhetünk meg azzal, hogy alsóban világosan látszik a hatásunk. Tömegesen is. Felsőben és középiskolában is hatni kell, amikor a mi munkánkat amortizáló hatások erősek, erősebbek, mint mi.
Ez most az új kihívás. Amihez persze más fókuszú szakmai munka kell. Mert a generációs szegénységből szakmaszerzésig lépni, ez egy kihagyhatatlan fokozat. Nem tehetjük meg, hogy innen az egyetemet célozzuk meg (bár az ösztöndíjprogramunkban van, aki eddig is eljut), mert az túl nagy lépés. Kevesen, nagyon kevesen képesek rá. És a szakmaszerzéssel sem állunk jól. Túl sok a középiskolából kieső, a tanulást feladó gyerek. Ehhez van szükség a munkaszocializációs alapú fejlesztésekre. Ezt kell elkezdeni korán, tudatosan. Hogy 16 évesen nyáron, a diákmunkába is bevonhatók legyenek, ahol saját élményű megtapasztalást szereznek a munkáról.
Ez más fejlesztés, mint a tehetséggondozás. Más szemléletet, más módszertant igényel. Ez most az újratervezés kihívása. És továbbra is érvényes a tételmondatunk: nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet.