Sokat töprengek a stratégiánk kapcsán a motiváció kérdésén. Azt hiszem, a szakmai munkát erre a szálra kell felfűznünk a későbbiekben, és az volt az eddigiek legnagyobb kihívása is. Hogyan tudjuk támogatni a bevonódást, felébreszteni az akarást, beemelni a hosszú távú gondolkodást, erőfeszítést, ott, ahol az egyik napról a másikra élés, a túlélés irányítja az életet?
Könyveket, cikkeket is olvasok a motivációról, hogyan lehet olyan légkört teremteni, amiben a belső motiváció teret és támogatást nyer, kísérleteket olvasok arról, hogy a kívülről érkező motiváció mennyire kontraproduktív… de ezek mind ott állják meg a helyüket, ahol az élet fenntartásához elég az a jövedelem, amit kap az illető. De nálunk nem ez a helyzet.
Nálunk a 16 évvel ezelőtt kezdett komplex esélyteretmőmunkát a segítségnyújtás, a hiányzó életfeltételek elérésének a lehetőségével alapoztuk meg. Más üzenet nem volt olyan vonzó, amivel elértük volna, hogy kapcsolódjanak hozzánk.
Az előtte eltelt 10 év üzenete, ami kifejezetten a gyerekek oktatására irányult, gyakorlatilag nem, vagy alig hatott valamit a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek családjaiban. Pedig motiváltunk ott is, ezzel is, rendesen…
Mindig is izgatott, hogy vajon mi csináljuk rosszul? Vagy van valami berögzült dolog, amiben rögtön ott a kérdés: mit kapok érte, ha odamegyek, bekapcsolódom, figyelek, teszek bármit? Ez általános, vagy a generációs szegénység sajátja? Mi kell ahhoz, hogy tárgyiasult visszacsatolás nélkül is tegyen valaki valamit? Csak, mert jó érzés teremteni valamit, együtt lenni, közösségi élményt szerezni?
Nem tudom a választ, de azt biztosan, hogy nem tudtunk volna eddig jutni, ha ott, az elején, és még ma is, időnként visszacsatolva, nincs ott a “valamit-valamiért” viszonyulás. Amiben persze korábban gyakoribb volt az adományozás, vagy a segítségnyújtás valamiben, ami az illetőnek nem ment, és még mindig jelen van, már csak az újonnan csatlakozók miatt is.
Mert ugye a dolog úgy indult, épp a támogatottak javaslatára, hogy segítséget, adományt csak az kapjon, aki tesz is valamit, legalább annyit, hogy eljár a heti rendszerességű közösségi foglalkozásunkra, de van más lehetőség is, amivel igazolható az aktivitás. És mi azt szeretnénk, ha kihasználnák mindazt, amit nyújtunk, ami hozzásegítheti őket az életstratégia váltáshoz. A közösségi foglalkozások pedig mindig adnak valamit: tudást, készségfejlesztést, és minden alkalom közelebb visz egy előremutató közösségi értékrend formálódásához. Ami aztán visszahat az egyénre is.
Szóval, mi erre építettünk. A Maslow féle szükséglethierarchia alsó szintjére. És működött ott, ahol szükség van. Először csak azért jöttek, mert tudták, csak így számíthatnak segítségre az alapszükségletek terén, később azért is, mert jó élményt kaptak. Érdekeset, megerősítőt. Ma is van, akinek az számít, hogy így kaphat majd segítséget. De erre építve alakultak ki a tőlük jövő kezdeményezések, a csoportmunka, az önálló vélemények, a megfelelő kommunikáció, a képviselet, stb. , mindaz, amit a közösség fejlődésében tapasztalhatunk.
Működik ez azoknál, akik rászorulók. De van egy üzenete, ami hátráltató. Azok, akiknek a jövedelme, mindegy honnan, de lehetővé teszi az egyenletes életszínvonalat a hónap végén is, ők nem tudnak túllépni azon, hogy jelen van a “valamit-valamiért” elv. És itt is van két csoport.
Az egyik, akiknek szintén jól jönne az adomány, hiszen erre sem kell majd költenie, de nem akarnak olyan közösség részese lenni, akik legalul vannak. Nem akarják, hogy úgy nézzen ki, mintha ők is rászorulók lennének. Nem mindenki ilyen, van aki bejön, és ki is jelenti, hogy neki a közösség fontos, de sokan nem. Még azok sem, akiknél az ember egyébként azt gondolná, hogy értik, fontos a közösség építése az élhető faluért. Mert képzettebbek, más életstratégiával bírnak, és ezzel a tudással tudnának hozzá tenni a közösséghez.
A másik csoport az, aki egyszerűen lenézi azokat, akik kapcsolódnak. Akik fennen hirdetik, hogy ők nem rászorulók, és a feketezónában élősködnek azokon, akiken mi segítünk. Őket vajon mivel lehetne motiválni?
Mivel lehet motiválni azt, aki a törvényeket kijátszva, sok esetben a bűnözés mentén szerez jövedelmet? Akit a világból csak a fogyasztást, a pénzt érti, és ennek birtoklását tekinti rangnak? Aki csak rombolja a közösséget, de sosem építi? Őket nem lehet motiválni sem az anyagiakkal, sem másféle pozitív visszacsatolással. A közösséggel közösen épített értékrenddel ők nem tudnak azonosulni. Nemcsak a mienkkel, hanem máséval sem. És az ember nem várhat arra sem, hogy valaha majd megszakad a vonal, amit visznek. Mert pontosan látni, ahogy átöröklődik, és a gyerekeik viszik tovább. Ez a motivációs stratégiánk egyik nagy kihívása.
Szóval, ez a hármas tagozódás jellemzi a bevonódást abba, amit mi képviselünk, hogy építsünk együtt egy olyan közösséget, ami élhetővé teszi a települést. És, amivel próbáljuk elmozdítani a családokat a mélypontról.
Tehát az első, akik szükséget szenvednek, a második, akik megélnek, de elhatárolódnak a rászorulóktól, és a harmadik, akik belőlük élnek, és a feketezónában.
A mi módszerünkkel az elsőre tudunk a leginkább hatni. Abban mérhető is a siker, és azért tudunk olyan közösségi alkalmakat teremteni, mint a falunap, vagy a szemétszedés, mikor mindenki ott van, de a három csoport egymástól való elhatárolódása ott is érzékelhető.
Persze lehet, hogy ez természetes. Nem is lehet elvárni mindenkitől a közösség iránti motivált viszonyulást. A világ most nem erről szól, nem ezt üzeni. Lehet, meg kell elégednünk azzal, ha az első csoportot közösséggé tudjuk formálni. Ha ők képesek lesznek a következő generációban szintet lépni. A másik kettőnél meg el kell fogadni, hogy nem tudunk hatni rá. Bár a második csoportnál muszáj lenne… A harmadikhoz mi kevesek vagyunk. Ott csak a rendőrséggel való együttműködés hoz némi változást, és mondjuk úgy, hogy ennek hatására egy bizonyos határt nem lépnek át a környezetünkben az érintettek. Bár ez is valami. Sajátos “motiválás”.
Ha elvonatkoztatok az anyagiaktól, akkor látok egy másik fontos szálat a motivációhoz. Ami azt hiszem, mindenhol kell. Ez a biztonságérzet. A kiszámíthatóság. Esetünkben, hogy ott vagyunk, maradunk, nem tántorít el minket semmi, partnerek, támaszok leszünk a változásban azoknál, akiknél elindult valami a belső motivációból. Ha megtaláltuk bennük, tudatosan erősítjük, építjük, hogy végül képesek legyenek önmagukért tenni. Motiváltan, magabiztosan, önállóan és sikeresen építeni egy tervezhető életet.