Most, hogy elkezdtem elemezni, összegezni, továbblépést, fejlődést, növekedést tervezni az Igazgyöngynek, egy kicsit megpróbálok (amennyire képes vagyok rá) kívülről ránézni erre az egészre, több oldalról is értelmezve a munkánkat.
Abban pár éve hoztunk egy döntést, hogy a fejlődésben a pilotprogramunkra fókuszálunk, és nem a földrajzi terjeszkedésre. Persze ez nem jelenti azt, hogy csak Toldon dolgozunk, a körzetünkben a generációs szegénységben élő családokat sem hagyjuk magukra, és a 17 településen (ami tanévkezdéskor és karácsonykor megduplázódik) továbbra is visszük a kríziskezelés, és az intézményi együttműködés elemeit, néhol a társadalmi vállalkozásunk bedolgozó rendszerét is, no és ott az ösztöndíjprogramunk, ami nagyobb térséget fed le, de a teljes modellt egyelőre nem visszük át más településre.
A pilotprogram toldi első etapjából, amit 20 évre terveztünk, van még 4 év. Akkorra meg kell látnunk, melyek azok az elemek, amelyeket már a helyiek tudnak vinni, nélkülünk, és a következő egységben elkezdődhet a visszavonulásunk. Akkor csökkenhet itt a fejlesztő munkatársak száma, és belefoghatunk egy másik településbe. Vagy foglalkozhatunk mással, ha esetleg rendszerszinten látszódna megoldás a társadalmi leszakadásra, de ebben szkeptikus vagyok.
Fontos mondatunk ez: Az a célunk, hogy ne legyen ránk szükség. Nem kiszolgálni szeretnénk a szegénységet, és adományokkal konzerválni a tőlünk való függést, hanem képessé tenni őket arra, hogy új életstratégiát építsenek, a túlélési stratégián túllépve.
A múltkor kérdezte tőlem valaki egy egyházi karitatív szervezettől, hogy nekünk mi a célunk? Mert ők, a segítő tevékenységgel azt látják, hogy megszokták őket, mennek hozzájuk segítségért, ők meg segítenek, de ennyi… nincs elmozdulás. Túlélési megoldásként épültek be a szegény családok életébe, megszokottá váltak… de ennek mikor lesz vége?
Nos, azt hiszem, sosem. Mert a puszta segítségnyújtás nem a változtatásra nevel, hanem az elvárásra. Ezt értelmezzük tanult tehetetlenségként, mikor elfogadják a “nekünk úgy sem megy”, “majd megoldják helyettünk” állapotot, és az akarat helyett a paternalista viszonyulásban szocializálódva tudják csak elképzelni a problémáik megoldását. “Majd ők segítenek, mi nem értünk ehhez…mondják meg, mit csináljunk, ők a tanultak”, stb…Így aztán nem tudnak elszakadni a segítőtőktől, a helyzetük pedig nem változik, ez generációs léptékben is megfigyelhető.
Sajnos nemcsak az egyházi, hanem az állami rendszer is így működik. Annyi különbséggel, hogy az állami hatósági eszközökkel próbálja kikényszeríteni a változásokat. De fejlesztés, helyzetbe hozás, az elmaradt tudások bepótlása, hosszú távú támogató mentális közeg biztosítása nem fér a rendszerbe.
Igazából ez a munka egyik nagy kihívása. Mert adni kell, segíteni, az élethelyzetek ezt megkívánják, de éppen annyit, amennyivel az erőfeszítés életre hívható. Egy hajszálvékony mezsgye, amin egyensúlyozni kell a fejlesztőnek, és amit a kölcsönös bizalom tart stabilan.
És, ami nagyon fontos, ismerni kell hozzá minden egyes támogatottat. A történetét, függőségeit, traumáit, tudását, készségeit, attitűdjét, túlélési stratégiát. Az énképét, a viszonyát az intézményrendszerhez, a fogyasztói világhoz, a közösségi beágyazódását.
Ami még nagyon fontos: ez nem egy face-to face folyamat. Nem lehet a személyes mentorálás keretein belül hagyni. Mert az emberek közösségekben élnek, és a közösségi hatásokat ismerni és használni kell a fejlesztésben.
Ahhoz pedig fontos, hogy közösség legyen, bevonódásokkal, eleinte közös élményekkel, aztán lassan közösségi szabályok kialakításával, elfogadásával, használatával. Mert a közösség hat. Rombolhat és építhet is. A közösséget pedig működtetni kell. És ez nem egy kulturális tevékenység (bár lehet ilyen része is), a társadalmi leszakadásban sokkal inkább a szociális munkával rokon.
És persze a közösséget is ismerni kell. A hierarchizálódást, az egymástól függést, az egymásra utaltságot. A konfliktuskezelést, az agresszió szintjét, a véleményvezéreket, a nagycsaládok kiterjedését, a rokoni szálakat.
Segíteni akkor tudunk jól, ha mindezzel tisztában vagyunk. Akkor tudunk jól hatni. Akkor tudjuk a kínálkozó lehetőségeket értelmezhetővé tenni számukra, amivel változtathatnak a sorsukon.
Szép íve is lenne így a dolognak, ha nem lennének hátráltató tényezők. Ha olyan lenne az iskolarendszer, ami esélykiegyenlítő. Ha bezárulnának azok a kapuk, amelyek ma a szürke-feketezónában biztosítanak lehetőségeket, kinek a túlélésre, kinek a meggazdagodásra. Ha a kereskedelem és bankok az akcióikkal és ügynöki rendszerükkel nem céloznák tűpontosan meg a pénzügyi tudatossággal nem rendelkezők vágyait, amiben nekik is fontos, hogy érezzék, ők is ehhez a világhoz tartoznak. Ha nem az lenne a világ üzenete: az vagy, amid van. Annyit érsz, amennyit fel tudsz mutatni.
Szóval, a változáshoz kettős fronton kell küzdeni. Harcolni a berögzült, generációkon átörökített szocializációs mintákkal, és a közeggel, ahová ők a problémáikkal beágyazódtak. Amit leginkább a politika formál, és alakít kénye-kedve szerint, leginkább arra koncentrálva, hogy tudná őket kihasználni a hatalma megtartása érdekében.
Ha kell manipulációval, álhírekkel, fenyegetésekkel, kihasználva a tájékozatlanságukat, befolyásolhatóságukat, ha kell, bűnbaknak állítva őket a társadalom többi tagja elé, gyűlöletet keltve irántuk. Erre sokkal több forrást fordítanak, mint a rendszer esélykiegyenlítővé tételére. Az állami programok, melyek rájuk irányulnának, nem változtatnak a rendszeren. Kívülről pótolnak, épp úgy, mint ahogy mi, civilek tesszük. Ettől úgy néz ki, mintha az állam tenne valamit a társadalmi leszakadás ellen, de valójában ez épp olyan átmeneti mankó, mint a tanodarendszer.
Amit az állam fenntart, a szegregálódott iskolarendszer mellett, annak a hiányosságait pótlandó, ahelyett, hogy változtatna a rendszerén. Inkább duplán fizet ugyanazért, hiszen fenntartja az iskolát, ami nem esélykiegyenlítő és a tanodát mellette, ami nyilván nem bír megfelelő hatással lenni. A kompetenciaméréseken pedig nem látni javulást, sőt…
Nagyon nehéz ez. Mert rengeteg segítségkérés fut be hozzánk, az ország minden leszakadó térségéből. Krízishelyzetekben kérnek segítséget… de pontosan tudjuk, hogy fejlesztés nélkül ez csak pillanatnyi fellélegzést ad, és nem segít. Ha viszont több helyen is megpróbálnánk felépíteni a fejlesztő segítségnyújtás rendszerét, egyrészt az sem lenne elég, másrészt az állam semmiféle késztetést nem érezne arra, hogy foglalkozzon a leszakadók problémáival…hiszen azt megoldják helyette.
Maradna megoldásként, hogy próbáljunk hatni a rendszerre. De már maga az a tény, hogy dolgozunk, magában hordozza a rendszerkritikát. Az pedig ma nagy bűn…