A Forbes Makers Day rendezvényén nagyon sok érdekes beszélgetést hallhattam. Ilyenkor (ez szakmai ártalom nálam), mindig rávetítem a hallottakat a munkánkra is, és próbálom a generációs szegénységben élők szemszögéből is értelmezni ami elhangzott.
Az egyik előadásban hallottam, hogy gyakran a társadalmi elvárások határozzák meg számunkra a céljainkat. Az pedig a “légy sikeres, legyen karriered, pénzed, és rendelkezz mindazokkal a javakkal, melyek ezt tükrözik”. És fontos, hogy ebben megtaláljuk önmagunkat, az önazonosságunkat.
Ezt nyilván el tudják fogadni mindazok, akik az önfejlesztés képességével rendelkeznek, és képesek elemezni önmagukat, a környezetüket, a rájuk irányuló hatásokat. Meg tudják határozni a céljaikat, képesek szakítani akár egy sikeres üzleti életúttal is, mert rádöbbenek, hogy nem voltak jó helyen, elveszítettek valamit, leginkább önmagukat…és képesek változtatni. Ha kell, gyökeresen is.
Sokat gondolkodom azon, mit kellene tenni, hogy a társadalmi leszakadásban élők is tudjanak értelmezni efféléket. Mert ez kulcs lenne ahhoz, hogy életstratégiát váltsanak.
Sok szakirodalomban találom meg a lehetőségnyújtás fontosságát. Ami biztos, hogy nélkülözhetetlen, de attól valahogy nem változik a helyzet. Az, hogy megtanuljanak ezekkel élni, az a láncszem hiányzik. Valahol elveszett, vagy ki sem alakult.
Látom ezt több területen is. A társadalmi vállalkozásunkban pl. mostanra stabilizálódtak azok, akik képesek a munkalehetőséggel élni. Igaz, itt is vannak visszatérők, akik felmondtak már, de visszatértek, tehát tanultak valamit a lehetőségek kihasználásáról. De sokan, túl sokan megkapták tőlünk korábban a lehetőséget, felvettük őket, és nem működtek. Egy idő után felmondtak, nem éltek a munkalehetőséggel ott, ahol csak a közmunka van. Inkább visszatértek a közmunkához, vagy a munkanélküliséghez. Pedig a mienk egy támogató, fejlesztő munkahely.
Megvan a szavazati jog is, ám nincs rá elég tudás, hogy úgy éljenek vele, mint ahogy azt a világlátással rendelkezők megteszik, tudatos döntéssel. Lehetőség, amiben aztán a hatalom méltatlan eszközei lesznek. Aztán ott a tanodánk, segítségnyújtási lehetőség a tanulásban, de a középiskolások közül nem mindenki él vele, inkább kiesnek a rendszerből.
Szóval, valami más is van a dologban, mint a lehetőségek, a szabad döntések.
Azon is sokat töröm a fejem, vajon miért van, hogy valaki egy nehéz, traumatizált gyerekkor után ugyanazt az utat ismétli, mint a szülei, más pedig képes “letenni a csomagot”, és traumáktól mentes életet tud biztosítani a gyerekeinek. Mi a titok, hogy az egyiknek sikerül, a másiknak nem? Néha még egy családon belül is más a kép.
És érdekes ez a társadalmi elvárás-skatulya a szegénységben is. Azt hiszem, ők is ugyanezt az elvárást érzik: “légy sikeres, legyen karriered, pénzed, és rendelkezz mindazokkal a javakkal, melyek ezt tükrözik”. De ez azért másképp alakul ott, ahol nem volt ehhez értő olvasás, biztos alapkészségek, szakmatanulás, nyelvtanulás, jogosítvány, stb. Az elvárás így más utakat talál, a feketezónában… és eszembe is jutott Hankiss Elemér gondolata az elvárt társadalmi életstratégiákról: „Légy becsületes? Esetleg. De fontosabb az, hogy légy sikeres”,
Sikeres pedig ma az, akinek pénze van. Ez nem a társadalmi leszakadáshoz kapcsolódik, hanem korunknak általános ismérve lett. A pénzhez vezető út kevésbé lényeges. A pénzhez pedig hatalom társul, a “mindent megtehetek” mámorító érzésével. Minden közösség megteremti ezzel és működteti is a maga hierarchiáját.
De azért érdemes megvizsgálni ezt a társadalmi elvárás-skatulyát egy másik oldalról is. A posztjaim alatt, mikor az oktatás esélykiegyenlítő hatásának elvesztéséről írok, mindig vannak olyan kommentek, amelyek az elvárást egészen sajátosan határozzák meg. “Mindig is voltak szegények, akik tanulatlanok voltak, és csak a kapálásig jutottak. Minek erőltetni a tanulást, mikor nincs rá igényük?” Vagy: “Ők döntenek úgy, hogy nem tanulnak. Ott a lehetőség mindenki előtt, ha nem él vele, az ő baja.” “Tanulatlanul is meg lehet találni a munkának azt a szegmensét, ahol dolgozhatnak. A fizikai munka mindig kell.”
Szóval, vannak, akiknek az elvárása a szegények felé, hogy maradjanak szegények, mint régen. Sőt, maradjanak a “tisztes szegény” elvárás skatulyájában. Hiszen “az én nagyanyám is szegény volt, de sosem éheztünk, és mindig tisztaságot tartott.” Ne akarjon más lenni, úgy élni, mint mások, fogadja el a sorsát, ahogy a szegények régen tették.
A generációs szegénységben valahogy az erőfeszítés képessége hiányzik. Sokkal gyakoribb a feladás, vagy az el sem kezdése valaminek, az önbizalom hiánya. Az “úgysem menne”, “nem vagyok képes rá” persze sikerélménnyel kezelhető. Az Igazgyöngy művészettel nevelésében ezt tesszük… a hatás lassú, és nem átütő. Ezek szerint ez sem elég.
Akkor mi kellene? Azt hiszem, megint oda lyukadok ki, hogy a kisközösségnek kell erőt adni. Megerősítéseket, elfogadásokat, biztatásokat, elismeréseket. Közös etikai elveket. Helyi, közösségi elvárásokat.
És ezt nem tudjuk most társadalmi szinten értelmezni. Ott volt az anyák napi riport, amiben az asszonyaink őszintén és szépen beszéltek az anyaságról, az életükről, ám a nyilvánossá tett riport után bántó, megalázó kommentek sorát kapták azoktól, akiknek más “skatulyái” vannak a szegényeket illetően. Összetörték a lelküket, elvették tőlük annak a megbecsülésnek az érzését, amit tőlünk (és még sokaktól) megkaptak.
Persze ezt is meg kellene tanulni. Elviselni mások skatulyáit. De a sérülékeny önbizalommal rendelkezőknél ez nem egyszerű.
Valahogy ki kellene találni az önismeret fejlesztésének folyamatát a szegénységben is. Megértetni a tanulással való boldogulás lehetőségét. Aztán pedig kizárni azokat az utakat, melyek a feketezónából juttatják pénzhez, hatalomhoz a szegény közösségek lakóit, táplálva egy egészségtelen és romboló hierarchizálódást.
Ehhez kellene egy más fókuszú oktatási rendszer, lehetőségek sokasága, a pedagógia-hatósági eszközök ötvözete, és…. azt hiszem, a legfontosabb, hogy kellene egy egészségesebb társadalom is.